Minden ott állt benne, feketén-fehéren. Hogy kell nézni, a fél szemet hogy kell majdnem kacsintásba tenni, ahogy a másikkal az eget kémleled, hogy kell a hajadba túrni, ha a fiú éppen pirosat vett fel, akkor az mit jelent, ha másik lányt vett el, akkor az mit nem jelent, satöbbi. Ez már túlmutatott a Lux Elvírás segélykérő levelek megválaszolásán, amelyben mindig úgy végezte a levélíró, hogy segítsenek, különben öngyilkos leszek. Itt nem kellett senkinek sem segíteni, a magabiztos német ifjúság lapja és az egész akkori spiritusza szivárgott át az országhatáron és a sokszor csak félig lefordított cikkek jelentették az ötödik emeleti magyar lányok életre való felkészülésének bázispontjait.
Délután négytől ötig olvasás, minden egyes betűre figyelve, utána öttől hatig gyakorlása a praktikáknak, púderlopkodás és hasonlók, Borzalínó, az élet zajlik! Este hétre kellett elkészülni, mert akkor volt a héti csúcs, a kutyások találkozója a Romkertben. Alibi kutyánk is volt hozzá, néha több is. Sosem késtünk el. Harangszóra ott feszengtünk a téren, túlpúderezett pofival, pici málnaszájakkal jó hangosat köszönve mindenkinek. Felnőttes ruháink még nem voltak, de ezt bőven ellensúlyoztuk a viselkedésünkkel.
Mert ott mi mindenkibe szerelmesek voltunk. Úgyhogy amellett, hogy idétlen pózokban állva meredtünk egyik szemünkkel az égre, a másik fél szemünkkel folyamatosan figyeltük, ki hogy igazítja a haját, milyen színű ruhában jött és melyik kezével gyújt rá, vagy vakarja a bokáját. Két kis hülye, biztosan csodálkoztak rajtunk, ahogy analizáltunk minden mozdulatot, és egy szőlőzsír használatkor egyszerre kiáltottunk fel, hogy ez az! Biztosak voltunk benne, hogy ha előkerült a szőlőzsír, akkor onnantól mondjuk mi vagyunk a Fabulon Ági, a srác pedig James Dean, a Romkert már nem romos, hanem maga az éden, a többi kutyás pedig csak remek statiszta, megáll a kettes villamos, az idő is persze, a fagyi sem olvad és halkan kongázik két szerelmes béka a pocsolyában. Nem mindig így történt, sokszor csalódnunk kellett, de a mozdulatokat, a hajigazításokat hazavittük magunkkal és otthon újra és újra analizálva azokat, messzemenő következtetéseket vontunk le belőlük.
Így végül fejben hozzáadtuk magunkat sorra mindenkihez. Egy magas, hórihorgas szőke sráchoz, akinek a kutyáját Dokinak hívták, egy széles vállú vizslás hajókötél figurához, az alacsony szemüveges visszahúzódó pöttyös kutyás tudóshoz, a bakancsos keményfiúhoz, akinek még kutyája sem volt, csak odajárt lányokat analizálni a térre valami újság alapján.
Hozzáadtuk magunkat bárkihez. Mindegyikükre ráillet ugyanis a Popcorn egyik fontos bizonyítéka. Mi voltunk a legtöbb igazit megtaláló lányok egész Magyarországon. Die glücklichen Mädchen.
Aztán ezt kinőttük. Viki már nem olvas Popcornt, az abban talált egyetlen igazi jótanács segítségével házasságra lépett egy szőke herceggel, sok éve szól a lakodalmas rock. Azonban én leány maradtam. Titkon és makacsul még ma is ezeket a Popcorn jeleket figyelem, fél szemmel meredten az eget bámulva, furcsa pózban.
Minden olyan, mint régen. Csak már nem találok félig lefordított színes német cikkeket hozzá.
