Kapujában utazási iroda, poros kirakatrendezéssel, nem mozgatják át például a nyakig beöltözött szarvast a nyári kínálat idejére sem, csak hagyják megdögleni sísapkában, mint az ország hagy minket, a Lehel téri lépcsőkön, önnön pisánkban tervezgetve a nyolc számjegyű Neckermann hajóutakat.
Aztán másként alakultak a dolgok, anyukám eloldotta kedvenc zöldjéhez láncolt hatvannyolc évét és legurgulázott ide falura, élni.
Persze, hozzá kell tenni, hogy az itteni emberek sosem éltek a Váci úton, csak rendes platánokat ismernek és azokat hívják zöldnek. De én tudom, hogy befogadják anyukámat mindenféle szemléletformálási cél nélkül, majd észreveszi ő is magától, hogy milyen az igazi platán, akit jó sora a vidékre rendelt, s nem a főváros betonjában kuporog, megváltóként.
Anyukám tehát utánunk költözött a faluba, itt van.
Már az első sétáján sokallta a távolságot, mint üveggolyót, amivel elérjük a központot, ahol hasonló dolgok vannak, mint amiket megszokott. Van például otépé, drogéria, közért, fagyizó, pékség, még melltartó üzlet is. De anyukámnak hosszú a kilométert lejárni, ezért most megoldásokon gondolkodunk. Szereztünk neki kölcsön Camping bicajt, hogy gyakoroljon. Nem jó, nem stabil. Negyvennyolc éve nem ült biciklin, hát miért nem értem meg. Megértem. Hozzá kell tenni, hogy hősiesen megpróbálta. Egyszer. Két méteren. Bedőlt vele, mint ha rögtön íven menne egy motorversenyen, pedig nem ott voltunk, a kiskertben gyakorolt, egyenes betonúton.
Mindegy, nem kell erőltetni. Szép zöld Camping, nagyon irigyeltem tőle, de ez van. Nem alá való.
Most triciklit nézek neki, annak van két bazi nagy kereke hátul, csak egy dinoszaurusz tudja felborítani, meg egy orkán, egyébként földhözragadt járgány. Valami megoldás kell, mert így a hosszú távok miatt el sem indul, és gubbaszt a hátsó kertben, ahol csak egy fehér ló a szomszédja, illetve esőzéskor rendre meglátogatja egy István nevű béka. Ez sokkal kevesebb inger, mint a régi, zöldes erkélyéről látható alap budapesti koszkáosz volt.
Belátom.
Van még vonalas telefonja, amin ugyanúgy felhívja minden este Bugyi néni nevű barátnőjét, mint a Váci útról is felhívta. A biztonságos állandóságok azért mozgathatóak, ez a barátság innen is ugyanazon az alapon mehet tovább, napi fix telefon áron. Én örülnék neki, ha Bugyi néni meglátogatná még a nyáron és megismerné a fehér lovat, az István nevű békát, pici helyszíneit anyukám újrakezdett életének. Drukkolok, hogy így legyen. Emlékszem egy színdarabra, két néni, ha beindul volt a címe, valamiért ez jutott eszembe. Legalább egy hétvégére induljanak be.
Anyukám tehát itt lakik a faluban. Megvolt az első fűnyírás is, mert nem értettem meg, hogy fárasztó, és neki fáj tőle a karja, kicsit erőltettem, hogy csinálja. Csodák csodájára ment neki.
Persze most én lettem a már egy éve itt lakó komoly vidéki tényező, aki türelmetlenül hajszolja az újonnan ideköltözött pestit, hogy igenis csinálja, mert majd belejön.
Könnyű nekem most már nagy mellénnyel lenni, pedig emlékszem, kétszer is elindultam sírva a vasútállomás felé az első hónapban, csak szerencsére eltévedtem és rohadt meleg is volt. Az mellékes, hogy nem lett volna hová visszamenni, az ember elindul nagy filmesen, hogy ő akkor most visszamegy, ezt nem csinálja, dehogy fog ő itt bohóckodni.
Hát, igazság szerint anyukámnak sincs már visszaútja. És ő még a vasútállomásra sem indul el egyedül, nem annyira szeleburdi típus, mint én.
Ő talán csak a békájának mondja el esténként, hogy visszamenne, és Bugyi néninek, korlátlan belföldi vezetékes díjcsomagja segítségével.
.
