A maximumot próbálom kihozni magamból és akkor olyanokat mondok például, hogy a fogmosás hülyeség. Bár csak egyszer mondtam a fiamnak, de tényleg hülyeség egyébként, én ezt soha nem fogom elfelejteni, ugyanis a Tilos Rádióban hallottam, hogy aki rozét iszik lefekvés előtt, az már ne vesződjön a fogmosással, mert a bor éppen eléggé savas ahhoz, hogy megvédje a fogakat, a fluorid ezen már csak rontana. Én ezt akkor elhittem és húsz éve ennek megfelelően élek. Elvégre a Tilos Rádió azért megbízható forrás, a rozé meg tök finom.
Na de nem is rólam van szó. A gyerekekről, akiknek én voltam a minta. Mókusként való tartalékolást nem láttak tőlem, kedvenc mondásom szerint, a pénz arra való, hogy elköltsék és ezt már nem is a rádióból tanultam, egyszerűen zsigerből megy. Szóval nem hangya, hanem tücsökanyu voltam.
A következetességet csak hírből ismerve, ezt is tételesen kihagytam a nevelésből. Pardon, az egész nevelést kihagytam. Úgy csomagban, ahogy van. Gondoltam, csak észreveszik, mi a jó és mi a rossz, illetve ezt el sem döntheti elvileg senki helyettük, nyerő pozícióban voltunk a filozófiával szemben.
Nem is részletezem, nincs bennem semmi követendő, sem példa, dada, és léda talán, minden gyerek rémálma. Amikor a családlátogatáson a szekrény mögé dugnád az anyádat.
Apropó, erről is van egy történetem. Mert van bennem pozitívum azért. Minden bolondos ötletért rajongok. Szóval valami csoda folytán felvették a kislányomat egy igazi Waldorf óvodába. Ahol az ünnepeknek helye és ideje van, az egész élet valahogy az ünnepkörök, a természet változásai és azok tiszteletben tartása körül forog. Igen ám, de mi addig úgy éltünk, ahogy, a saját kis csinnadrattás világunkban. És éppen augusztus vége volt, amikor az óvónénik bejelentettek egy laza kis családlátogatást, hogy megismerjenek minket.
Takarítottam, mindent elrendeztem és már csak fél óra volt hátra érkezésükig, amikor kapcsoltam. A december óta feldíszített és azóta is a szoba közepén álló karácsonyfa nem lesz összeegyeztethető az óvoda szellemiségével. Zeának nagyon tetszett a fa, és sajnálta volna kidobni, úgyhogy már tiszta kopasz volt, de megbeszéltük, hogy marad, örök karácsonyfának és örök, megállított szent pillanatnak a mi kis csinnadratta életünkben. Mindegy, nem is arról szól a történet, hogy mi augusztusig hagytunk egy karácsonyfát díszben, hanem arról, hogy miképp lehet pár perc alatt eltüntetni egy komplett betlehemi életérzést, egy beépített szekrényeket nélkülöző lakásban. Nem volt jobb öltetem a fával: zsuppsz, betuszkoltam a fiam ágya alá. Már amennyire bement. Díszestül, maradék tűlevél hullással együtt. Nyomtam, térdeltem és minden erőmmel toltam be az ágy alá. Pár pillanat és már csengettek is. Utolsó erőmmel rádobtam egy ágytakarót a kilógó törzsére, mint azokban az elegáns lakáskatalógusokban, amikor a hanyag eleganciát azzal jelképezik, hogy egy pompásra pakolt, csillogó lakásban csak úgy oda van vetve az ágyra egy pléd, mert ennyi belefér.
A családlátogatást megúsztuk, a fa nem derült ki. Utána az évek alatt rólunk sok minden kiderült az óvodában, és már én is mertem mesélni később, de ezt a faügyet, ezt nem. Ehhez nem voltam elég bátor, csinnadratta ide vagy oda.
Remélem, azért Zea büszke lesz rám, méretes Popóra egyszer, hogy ennyi ideig mégiscsak volt karácsonyfa barátja és azt pedig megbocsátja nekem, hogy gyáva kukacként végül bezsuppoltam a fát az ágy alá, holott az őszinte helyzet megkívánt volna tőlem egy kiállást a furcsaságaink oldalán.
Talán ezzel, így egyben, erős hármasra vizsgáztam.
