Nem is olyan nagy buli a család, mint olyan.
Jaj, majd elfelejtettem! Gyönyörű nagymamám pár évig tartó betegeskedés után pedig belehalt. Ebbe a dominózásba.
Mindig emlékszem, ahogy abban az ablaktalan, Alkotmány utcai fürdőszobában rettegtem a kádban, hogy ne most jöjjön be nagymamám mellett cserélni, mert akkor éjjel is rosszul alszom majd. Levágták a mellét. Szólt az egyszerű, karakán magyarázatuk, drága szüleimnek. Nekem meg a fejemre csöpögött a rozsdás fregolin száradó tüll melltartó vize, és arról szintén a nagymamám mellkasán hanyagul ejtett, tessék-lássék módon összevarrt vágás ugrott be. Sajnos.
Szóval levágták a mellét. Ma már ez a magyarázat nem lenne helyénvaló, szépen becsomagolva, nagy mese keretében és engem folyamatosan bátorítva beszélnének, ha irányítottan kellene válaszolniuk. Most azt hiszem, éppen az a legújabb divat, hogy meg kell várni, amíg a gyerek kérdez. Ha nem kérdez, nincs is ügy, hülyeség is válaszolni. Nem tudom. Azt tudom, hogy akkoriban Dr. Spock volt a divat, az üvölteni hagyott csecsemőkkel, és a kendőzetlen, szkanderozós stílusban adott lényegre törő válaszokkal. Meg a zöldségpürék bevezetése háztartási keksszel, minél előbb, lehetőleg már négy hónapos kor körül.
Sok gyerek egyébként a trendeknek megfelelően nem is kérdez. Vagy nem hallják meg a szülei, ha kérdez. Sokat mobiloznak, azért. De ettől még a gyerek lehet kíváncsi. A lányom sem kérdezett az apukájáról. Aztán egyszer én leültem mellé, elővettem egy fotót, és mondtam, ő az apukád. Különösebben nem gondoltam végig, egyszerűen csak ez volt az igazság.
A pici gyerek azt mondta: Ezt a képet sose vegyük elő többet. Oké, rendben. Értettem. Ő tehát nem is kíváncsi. Lerendeztük így, magunk között, még ha egyest is kapnék érte pszichológiából, akkor is.
Szóval a nagyimnak voltak a műanyag mellei. Nem szépek, nem kidolgozottak, nem a testébe indikált implantátumok. A kivehető műfogsor elvén működő kezdetleges vacakok. Akkor ez volt a csúcskategória, gondolom. Illetve nagyim sem volt a Gábor Zsazsa, hogy megfizessen magának elegáns orvosokat. Ő könyvelő volt, élete végéig, és támogatta a keménykötésű ezredest, nevelte a gyerekeket, remekül főzött. Ezek a megszokott nagyi jegyek, nem azért mesélem, hogy rácsodálkozzatok.
De amíg élt, minden szebb volt kicsit. Még most is hiányzik.
Balatonkenesére jártunk nyaralni. A barna papír ötvenest gyűjtöttem, Rákóczi volt rajta, és útközben mindig meg is álltunk a Trabival megnézni azt a fát, amihez ez a Rákóczi kikötötte a lovát. Micsoda emlék! Kár, hogy nekünk, egyszerű könyvelőknek, katonáknak, vagy titkárnőknek sosem állít senki ilyesfajta emléket. Ahol a Kiss István pisilt az autópálya pihenőben. Vagy, ahol az Ujfalusi Kata letarolta kék kisautójával az utcatáblákat, mert Need for Speed-et játszott a budapesti éjszakában. Szép is lenne. Lépten-nyomon egy emléktábla, egyszerű emberek nagy tetteiről.
Nagymamám, amíg élt, minden este elmesélte nekem a kis piros autó történetét. Együtt laktunk abban az időben, ezért tudta minden este elmesélni. Arra emlékszem, hogy amikor a kis piros autó szeretett volna valamit, mindig tülkölt egyet. Így szerepelt a mesében. Tülkölt. Nagyon tetszett ez a szó. És a kis piros autót is szerettem. Éjszakánként, ha éppen nem a műanyag mellekről, akkor róla álmodtam.
Aztán a sok móka és kacagás ellenére nagymamámon erőt vett a betegsége, és meghalt.
Akkor már nem laktunk velük, baráti alapon állomásoztunk egy békásmegyeri panelban, Gyűrű utca tizenhárom címen, messze voltunk. Ahhoz messze, hogy anyukám szomorúan letegye a telefont és nagyon sírjanak apukámmal, aztán nekem csak annyit mondjanak, meghalt a nagymamád. Pedig nem is kérdeztem.
Én akkor csak fejben tülköltem egy hatalmasat.