Nem volt vicces, mert gumimalacot nevelget benne a kislányom, rendesen vályúval, malackajával. A narancssárga kínai törpemalac kilátszott, a leveleknek sem volt biztosított dobáló helye, pedig szinte naponta kapok levelet, annyira hiányzom a fővárosnak. De ez nem kérdés, főképp nem probléma. Postaláda összekalapálva, gumimalac megmentve.

Mert itt egy éve azt is tanuljuk, hogy lehet szerelni. Mindent lehet magad uramozni és kész. A kaput is meg fogjuk javítani, nem pedig rendelünk egy új kaput valami online kapuáruházból. Itt mindennek értéke van. Azt tanuljuk, hogy vigyázni kell a dolgokra, nem mindenképp lecserélni azokat, óvni, javítani is lehet bármit. Ha tetszik, nem romlik el semmi sem véglegesen. Elég optimista cucc. A lomtalanítás például itt nem olyan, mint egy budai kerületben, ahol öt évig nagyjából azokból a holmikból éltünk, amiket az éves, kétnapos fiesztán hazarángattunk. Mert minden félig új és hibátlan dolog ilyenkor bumm, megy a szemétre, oszt jóvan. Nekünk szabályos ünnep volt egy-egy lomi, nagyon vártuk, nagyon készültünk rá. Én annyira be voltam gőzölve, hogy még olyankor is mentem egy-két kört, amikor a kislányom már elaludt.

A lambadázó bilit is akkor találtam, amelyik pisire kapcsol be és megtörten, de büszkén dúdolja a sornó kusziforjút. Csak azért találtam rá a kupac alatt, mert zuhogott az eső. A faanyag és a kifeküdt heverő alatt megmaradt erejével őrjöngve lambadázott a bilik királynője, hiszen esett a pisi! Elsírtam magam. Tessék, igen! Azon is. Nem csak akkor sírom el magam, amikor nincs cipő, arra is figyelni kell, hogy ne halljam meg, ahogy egy ilyen sárga bili icipici piezo hangszóróján, pár kis TTL áramkörét harcba küldve nyomatja nekem a valaha volt legnagyobb slágert. Amiben mindenki szekszi volt, kis tengerparti Lolita tanult benne táncolni és popót rázni a fekete sráccal. Elképesztő a klip egyébként, nem tudom, emlékeztek-e rá. Az apja még pofon is vágja a kislányt, mert bekerül a táncosok körébe, pohárszedegetés helyett. Aztán valahogy őt is elragadja a hév és egy táncosnő, úgyhogy már nem bánja a lányát sem, a poharakat sem, csak együtt mozognak a zenére. Azzal a megtanulhatatlan, terpeszben való lépdeléssel, csípőringatással és popsi rázással, amit azóta sem talált fel újra senki. A lambada örök. A bilit azonnal hazavittem, és jó sokat sírtam vele együtt még aznap éjjel. Most is nálunk van, magammal hoztam ide, vidékre, nem volt szívem kitenni a lomikupac tetejére, nehogy elhallgasson.

A nyárnak tehát vége, a gyereknek van iskolai cipője, a kapunk romokban, de a postaláda már a helyén. Tudom, hogy hülyeség, de nyakunkon az év vége, rohan az idő. Mi pedig változunk, alakulunk a nyugalomhoz, javítjuk, amit csak lehet, rajtam is bőven van mit, de tudom, hogy még nem értem meg a lomira. Jó leszek még valamire. Úgyhogy ne keressetek a kifeküdt heverő alatt, ahogy eső áztatta térdeimen zokogva ringatok egy lambadázó bilit.

Én most itt vagyok az Alföldön, innen integetek.

Boldog vagyok és hasznos.