Az eddig valamit a konyhára hozó script írói melóm kezd bedőlni, elfogytak a témák, mint annyi más helyen a világban. Úgyhogy szégyenszemre megint kezdődik az álláskeresgélésem. Nem vagyok jó benne. Hol a bordó harisnyám miatt vesznek fel, és ezt meg is mondják később, hol pedig mindenki odaszól és akkor nagy nehezen alkalmaznak, lenyelik a békát. Az interjúkon bénázom, nem vagyok elég határozott, nem jól árazom magam, mert eleve kiborít, hogy egy árat kell mondanom magamról.

Százkilencvenezer, de van bé kategóriás jogosítványom, és cé kategóriás személyiségem.

Régen minden másképp volt, nyúzott, unalmas lemez, de piszokigaz! Én sem így kerestem állást, hanem csak bepottyantam valahova, és ezek mindig szerencsés pottyanások voltak.

Egy éjszakai bárból cibáltak például Oszkárhoz. Hihetetlen figura volt, életem meghatározó ismerőse, barátja, főnöke, alattvalója, segítője, támasza. És ő volt az az ember, akivel a legjobban lehetett üvöltözni.

Szóval odavitt a híres gitáros, aki tankolás közben még cigizett is, de akkoriban még senki nem volt szívbajos, az élet átcsúszott az ésszerűtlen keretek alatt is.

Az élet utat tört, ahogy a dínós filmben a matematikus (szintén rocksztár) pasas mondja, nagyon igaza volt. Akkor. Ma már nehéz az életnek, és utat törni pláne kihívás, mert az egész elmúlt belőlünk. Élettelenség van, egyfajta látszat, egy neszvilág, mint a neszkávé. Gyorsan oldódó és felejthető ízű.

1998 egyik hajnali hat órájakor becsengetünk a házba, ahol ajtót nyitott egy grillcsirke testű manusz egy szál gatyában, mezítláb, kezében egy lekváros fakanállal. Sziasztok, gyertek be, nők is vannak, éppen befőzünk. És baszki, tényleg befőztek!

A teraszon heveredjek le, ott van a többi nő. Ott is voltak, csipkében, fiatalon, a grillcsirke testű házigazda és a rocksztár volt túl idős hozzájuk. De ez senkit nem zavart, mert valóban csak befőzés volt, készültek a lekvárok a spájzba.

Aztán valahogy ottragadtam. Befőztek. Később felhívott Oszkár, hogy munkát ajánlana, menjek ki a budafoki szuperházba megbeszélésre. Kimentem. A megbeszélés során végighallgattuk kurva hangosan, iszonyatos erejű házi hangrendszerén Oldfield Tubular Bells koncertjét, megittunk két üveg pezsgőt, és fel voltam véve. Nem volt semmi körülményeskedés meg hogyan képzelnék el egy marketing kampányt megközelítésű tesztfeladat.

Akkoriban volt hivatalos munkám, éppen egy rettenetes biztosítási ügynöknek dolgoztam, akitől jó volt szabadulni. Eleve sem hiszek a biztosításokban, utáltam néniket felhívni, hogy teccik tudni, úgyis utóléri a vég, meg teccik halni, aztán a gyerekek meg földönfutók lesznek, szóval ilyenben nem szívesen vettem részt. Embertelen kis gombócnak éreztem magam, sokszor a torkomon akadt a mondandó a telefonban. De így megmenekültem, a szuper vöröspezsgős felvételivel jött a megmentő, jöttek a rocksztárok, nem csak Oldfield, hanem hazánk krémje, akik ott lebzseltek, befőztek, jöttek a Balatonra, mentek a Balatonról, vidámak voltak és engedték utat törni az életet. Hivatalosan Oszkár hétköznap egy nyomda volt. Házinyomda, de tökéletes gépekkel felszerelt. Nekem a grafikai rész jutott, névjegykártyákat terveztem, okleveleket írtam, nagyon élveztem. Minden nap volt reggeli, ő csinálta, és volt majdnem minden nap egy-két rocklegenda is ott, általában amikor én megérkeztem, ébredeztek. Azon nevettek sokat ilyenkor, hogy „alkalmazott nő” – nem volt bántó, valóban az voltam, alkalmazott.

Rászoktam a debrecenire, mustárral, így nyitottuk a napot. Aztán Oszkárnál előkerült a kisüveges kóla, szigorúan az, sosem vett nagyot, rögeszmés volt. És a kóla mellé egy kis Johnnie. Oszkár ivott, de kordában tartotta az életét, jól csinálta a nyomdát, és egyáltalán nem utolsó sorban egyedül nevelte az akkor 13 éves fiát. Becsültem őt, mert ugyan sokat küzdött a kölyökkel és sokszor véltem igazságtalannak, tudtam, milyen pokoli nehéz lehet nekik.

A nyomda remek megbízásokat kapott, Oszkárnak páratlan technikája volt. Házhoz jöttek a melók. Eljött hozzánk például a kulturális minisztérium egyik képviselője, a sajtós Évike is. Gyönyörű volt, sminkben és kalapban érkezett, sofőrös autóval. Egyetlen hiba sem volt a toalettjében, az utolsó hajszála is besütve lütyőzött dús keblei felett.

Oszkár nem félmeztelenül fogadta, de ezen kívül semmilyen protokolláris hülyeséget nem vetett be. Évikét hellyel és debrecenivel kínálta a konyhában, majd elkezdett neki töltögetni. Persze a hölgy tiltakozott, ő reggel nem iszik, és ráadásul még vissza kell mennie a minisztériumba, de Oszkár kacsintott rám és kérte, hogy töltsek azért egy kis kortyot…

Csodálatos nyári reggelünk volt, tűzött a nap. A kalap pár órával később már kézben ment haza, Évikének pedig jó, hogy volt sofőrje. Valahogy kitántorgott az autóig, és nevetgélve, gurgulázva megígért egy csomó minisztériumi megbízást.

Cserébe vittem be a minisztériumba házi kolbászt és persze befőzött bogyós lekvárokat. Nagy forróság volt és a papírzacskó átzsírosodott a kolbászoktól. Mire a minisztériumi portára értem, már zsírcsíkocskát húztam magam után, szégyenszemre. Évike lejött elém, nagyon boldognak tűnt, azt mondta, hogy Oszkár huncut, meg azt is, hogy ne izguljak a végigzsírozott folyosó miatt, majd a takarítónéni elintézi. Nem izgultam én, dehogy izgultam. Tudtam, hogy ebből lesz a sok-sok további névjegykártya és oklevél. Lett is, de már annyira jól ment az ügy, hogy nyáron leruccantunk a Balatonra, Oszkárék saját telkére. Külön világ volt az is, ugyanolyan vidám, mint a pesti, csak tengeres kiadásban. Ezért is kaptam fizetést, mert mentem velük, én vezettem mindig, mert Oszkárnak egy rahedli autója volt, de egyetlen jogosítványa sem. De azért belepofázott a vezetésbe, féltette a vadiúj kombiját, amit rám bízott. Olyankor üvöltözünk, útközben. Ő egy hűtőtáskából töltögette a kis üveges kólákat össze a Johnnie adagokkal. Ezért sem tudta már felmérni Siófoknál a közlekedési helyzeteket, összefutottak a sávok a fejében, nem hibáztam soha, remekül vezetek, tényleg, ez az egyetlen dolog, amihez igazán értek.

Később leléceltem tőle, kerestem egy hivatalosabb munkát. Egész hátralévő életemben hiányzott a debreceni reggeli. Oszkár már nem él. Tíz éve hallottam.

Összeszorult a szívem. Most is, ahogy leírtam. Ha lenne most itthon Johnnie, kisüveges kóla nélkül is innék egyet az egészségére.

És akkor most irány a fiatalos B2B marketing ügynökség, ahol meg kell győznöm őket a tapasztalataimról. Franc tudja. Fel kéne kutatnom minisztériumi Évikét, hogy adjon korrekt referenciát rólam. Zsírszatyros kolbászkirálylányról.