Most hogy már anyukám is itt lakik, közelebb van, többet elmélkedhetünk együtt és a három szilvafámat is leeszi végre valaki, természetes hashajtóként. Büszke vagyok a szilvafáimra, mert hárman háromfélét teremnek úgy, hogy semmit nem tettem értük. Néha megbecézem őket, ennyi a vegyszer rajtuk. Anyukám mindig pár szemet kér, és aztán azokat gondosan átválogatja. Valahogy nem kívánom a kukacos szilvát, mondta ma is határozottan a konyhájában, miközben kint őrjöngött a Family Frost autó. Minden csütörtökön jön, méregdrága mirelit áruval édesgeti magához a környék nyugdíjasait. De anyukám ma nyelvet nyújtott neki, mert volt szilvája, volt cukkinije és volt unokája, aki nélküle nem jött volna létre. A tilinkós autó mehet máshova és sózza csak másra az ötezres fagyijait. A stabil emberek nem intik le. Csak pánikvásárlók, ami Békés megyében ritka. Itt az emberek még a semmiből is tudnak spórolni. És itt még van olyan kemence, ami mellett cserge van leterítve és vannak kamrák, telis tele lekvárral.
Ezt még tanulnom kell. De nagyon eltértem a tárgytól, mert a gyerekkoromról akartam gondolkodni.
Én gyerekkoromban, az érdemiben, amikor már nem csak egy pár kilós hedonista csomag voltam, mindvégig valakivel össze voltam nőve. Így emlékszem. És azt, hogy voltak idők, amikor mégis összevesztünk vagy nem beszéltünk, az a nagy, érett fejem már nem tudja. Törölte. Viki örök. Így van a fiókban, és kész. Minden nap átmentünk az Erzsébet hídon, de nem ám unottan, meg baktatva. Énekelve, rágózva és éreztük a napsütést, ahogy a német reklámokat magyar fonetikával énekelgettük a hídon, és ahogy a menő cuccainkat vittük magunkkal. Walkmant, benne Madonnát, világítós cipőt, Fido Dido mintás kabátot és besütött hajat, jaj, és én marha, egy magasszárú fehér tornacipőt, amiben normális emberek kosarazni szoktak. Fido Dido a seven up üdítő rajzolt menő csávója volt és Viki kabátján díszelget, a nyolcvanas éveknek ezt a részét még tényleg vissza lehetne hozni, amíg az utolsó levegőnk kitart, amíg még van visszaút a normalitásba, amíg még bírjuk szusszal.
Ketten egy közös kézből osztogattuk a Szuperinfó újságot, a Felszabadulás terén és a Váci utca környékén, és mindig kitaláltunk valami eszement szlogent hozzá. A Szuperinfó úgy fogyott, mint karácsonykor a banán, egyszerűen nem tudtak az emberek nemet mondani nekünk. Lopakodtunk a Cserhalmi után, hogy megmentsük, beszivárogtunk borozókba, igazi felnőtt társaságokba, ahol Viki ivás közben elharapta a kólás poharát. Most képzeljék el, kedves olvasók, milyen fokú spiritusz az, ahol tizenhárom évesen már kólás poharakat harap ketté valaki. Nem, ne képzeljék el, lehetetlen.
Istenem, de jó idők voltak! Még az Ibolyába is beültünk sokszor. és aztán ahogy nőttünk, jártuk a tiltott helyeket. A Nagymező utcában bekopogós bárban is voltunk gyakran. Ott aztán megismertük a robbantott hajú zsenit, mostani fejjel azt mondanám róla, valami elcseszett, nagy dumás művész srácot, akivel volt Vikinek egy Casablanca jelenete. Igen, a csitrinek volt jelenete, és a kiégett bárnők mind elhűltek, hogy ajjaj, meg atyagatya, meg persze, a friss hús, gyűlölték Vikit. Aki éppen cigire akart gyújtani és a robbantott hajú ezt meglátta a bálterem másik végéből, s a karján csüngő nőket letaszítva magáról, odavetette magát, térden érkezve Viki lábai elé egy lángoló öngyújtóval. Pazar jelenet volt, mi csitrik meglepődtünk, de nem akartunk kiesni a nagylányos szerepünkből, úgyhogy végigcsináltuk a nagy jelenetet, majd amikor a robbantott hajút elrángatták a csajai, akkor estünk össze újra kicsinek és másztunk vissza a mesekönyveinkbe, meg huhogtunk, jajongtunk egész éjjel, hogy ez micsoda pillanat volt. Megállt egy lélegzetre az egész kocsma működése.
Ma, egy kiégett bárnő vagyok és van egy lányom. Nincs még Vikije, nincs igazi jóbarátja. De sebaj, nem ott tart még. Csak merem remélni, hogy egyszer lesz egy nagy jelente a robbantott hajú zsenivel, amikor az anyja korabeli göthös cicanők mind-mind elhűlve nézik, kopott párducruhában, de a barátnője visszafojtott lélegzettel drukkol neki.
