És nem is olyan nehéz egyébként. Mert ebben a tekintetben az ember összenyomható, mint a leeresztett kétoldalú gumimatrac. Meglepően kicsire hajtogatható. Tíz éve dundin és keményen lebegtünk a Balaton tetején, ma elvagyunk kenyéren és vízen, összepasszírozva egy állami autó csomagtartójában is, csak legyünk. Lehessünk még. Aztán nyúlunk, szakadunk tovább, a végén már csak egy szelep leszünk, amiből alig hallható hangon ciripel kifelé a levegő. Alig hallható hangon, de vidáman. A végső ellenállás mértékegysége ma tehát a durcás vidámság. Csak egy kicsit jól érezni magam.

A saját gyerekkorom mulatságos év végi napjait veszem elő most, illetve tanulok a gyerekektől, akik magasról tojnak az állami autókra, érinthetetlenek.

Én például hétévesen, Békásmegyeren a mintás narancsszínű kanapén egy szilveszteri tévéműsor kapcsán estem szerelembe Antal Imrével. Olyan magabiztosan vezette a műsort, és barátságos hangja volt, hogy nem láttam más kiutat, mint belehabarodni.

Éveken át szilvesztereztem tévéműsorra, anyukámmal kettesben, vagy akár ha vendégség is volt, akkor is bekapcsolt tévé mellett. Nem netflix volt, hanem cicifix, csillogó, pucér húsú táncosnők, jó bőrben. Varázslatos adások voltak. Az Egy perc terc című rövid telefonos játék közben például meg kellett állítani a kártyalapokat, azzal, hogy bekiabálta a játékos a terc szót. Pompás grafikája volt a játéktáblának, felül kis kockában pedig láthattuk a műsorvezető arcát, Sugár Ágnes vagy Dombóvári Gábor aggódó tekintetét. Valósággal odaszegeződtem a képernyő elé. Közben mellesleg kisorsoltak egy Opel Kadettet is, amit ráadásul fél órán belül át is adtak a televízió épületénél.

Nagy idők voltak tehát műsoron. Bárkinek lehetett szerencséje.

A kislányommal a legemlékezetesebb szilveszter pedig az volt, amikor egy kékfestőruhás zsákegeret találtunk a kukák mellett, karácsony előtt. Onnantól kezdve Egér teljes szétmállásáig mindenhol velünk volt. Zea nagyon sokszor elmondta neki, hogy Szeretlek, egér! Édesem, úgy szeretlek! Egér pedig boldog volt. Szerencsésnek mondhatta magát, hogy megtaláltuk. Saját megszáradt ementálija is volt egy tányéron. Egér így zárta az évet; összeszedett egy kislányt legjobb barátnak. Szólt a szívkolomp és mi azt játszottuk, hogy hajnali kettőig mentünk egy irányba, mindig balra, a szobában körbe-körbe. Tulajdonképpen egy hároméves kislány, és egy zsákanyagból varrt egér mellett teljes biztonságban voltam akkor. Szó sem volt leeresztett gumimatracokról és alig fütyülő szelepekről. Mi fújtuk a szelet és bárhol fent maradtunk a vízen, az állami autók árnyékos cápa tetején vidáman taposva.

Amíg ezt írom, kimegyek a melléképületbe és megkeresem Egér maradékát. Méltatlanul össze van csomagolva szegény.

Valószínűleg ezért is romlik minden folyamatosan, mert nem hiszünk már Egérben sem. Micsoda barmok vagyunk!

Visszajöttem. Kutattam a raktározott emlékek között és sajnos Egér nincs sehol. Talán egyszerűen csak elfogyott.

Nincs tehát vértünk. Csak magunkra számíthatunk.

Fontos, hogy a fulladozásunk lubickolásnak tűnjön. Durcás vidámságnak.

Boldogulj évet mindnyájatoknak! Nagyon szeretlek Benneteket, kedves és kedvetlen Olvasók, ahogy például egy zsákegeret szeretni lehet. Csak el ne fogyjatok!