Hogy ne fájjon a kislányom néptánc szíve, mert ez is anyai feladat, lankadás ide vagy oda, kitaláltam egy plázabudapest programot. A bokája a fellépés napjára persze teljesen meggyógyult, bőven tudtunk hova menni. Elsőként örülni kell, mert a nyári szünet végéig – ami szerintem gyerekszemmel egyébként a mindenség vége – ingyen utazhatnak a gyerekek a mávval. Hurrá, nyaralunk! Mi idén nem nyaraltunk, ezért alig mávoztunk, de most adott volt a helyzet, megvolt a nagy pillanat, úgyhogy uccu neki, innen, Petőfi földjéről, plázacicák módjára, egyenesen a plázába gurigáztuk magunkat, vonat, metró és villamos segítségével.
„Nem a palotáknak fényes gyertyaszála
Vagyok én, hanem a kunyhók mécsvilága.”
Nem annyira tetszett plázabudapest. Már a metrón meggyűlt a bajom az érzéketlenséggel, mert egy giliszta pasas az istennek nem húzta össze a lábát, csak hogy megmutassa, ő ült ott előbb, így szorongtam a lányommal, aki mellé pedig egy óriási kolbászbácsi ült le, aki másfél metróülés helyet volt kénytelen elfoglalni. Petőfi kardot rántott volna, én átültem máshova a kis csiricsáré kifestett lábujjkörmeimmel, ócska szandálomban. Öregszem.
A pláza csillogós volt, hangos, egy házaspár épp a spánieljét próbálta bekönyörögni a négyezres tésztaegytál étterembe, csattogtak a pénztárgépek, mindenki rohangált, mint pók a falon. Azért volt szép jelenet is. Egy hatalmas apuka nagyon pici, rózsaszín habtündérnek öltöztetett kislányával huszonkétszer mozgólépcsőzött fel-le, egészen addig, amíg a pufók babakezek újra odamutattak, hogy még. Nagy bölcsen mondtam is a lányomnak, látod, szülőnek lenni annyi, mint fel-le mozgólépcsőzni számos fontos üzleti tárgyalás helyett.
A pláza után egy játszótér előtt találkoztunk a másik nagymamával egy színesceruzás, táblacsokis, csendes ülős beszélgetésre. Ez a másikozás nem szerencsés megfogalmazás. Az viszont szerencsés, hogy van még egyik és másik nagymama is, lehet sorolni őket.
Igen ám, de a játszótér ajtaján lakat volt, és egyáltalán semmi nem volt magyarázatképpen kiírva ehhez a helyzethez. Ahogy ott ültünk, gyűltek a síró gyerekek szép számmal, akik ide készültek. Na igen, ha egy kicsi azt hallgatja ebédidő óta, hogy most megeszed a spenótot szépen Lacika, utána alszol egy fél órácskát és indulunk a kedvenc játszóteredre, ahol estig maradhatunk… Én is sírtam volna, a toporzékolás sem kizárt. Nagy telefonálgatások során a vérmes szülők kerítettek egy közterület felügyelőt, ha meg nem sértem őket, minden kerület ügyeletes James Bondjainak egyikét, akinek licence to kill-je van és nagy kulcscsomója. Megteheti, hogy az összes játszóteret kinyitja, vagy bezárja. De most nem ő zárta be. Ugyanis ő sem értette, mi az a lakat ott, egyből kapkodva telefonálgatni kezdett. A lábához gyűlt síró és toporzékoló gyerekek közül volt, aki már a nadrágjába kapaszkodva skandálta üvöltve, hogy Bácsi, mijér nem nyit ki a játszótéj???
Szegénykém egyezetés közben feltartott ujjal jelezte a gyerekeknek, hogy állj és ne tovább, de ez nem volt hathatós módszer, úgyhogy kezével a telefont befogva erőltetett kedves hangon leszólt a nadrágjába csimpaszkodó kicsiknek, lassan, robothangon, én azt hittem, mentem felrobban az agya:
Mindjárt elmagyarázom, miért van ott a lakat. Nos, ez sem volt hathatós módszer, egyre jobban bepörögtek a gyerekek, mint a sütisgépek a régi presszókban, úgyhogy ment tovább a nadrág ráncigálás, és a sírva visongás. A szülők pedig, mintegy bosszúképpen nem léptek közbe, örültek, hogy ezúttal nem nekik kell fél órán át magyarázni, hogy nem és nem, ez most nem nyit ki és kész.
És akkor a köztér James Bondja letette a telefont, vett egy mély levegőt, és a szülőkhöz fordult. Nem tudom, hogy mondjam, de – remegett a szája, a keze, a szeme teljesen elsötétült – velünk most kibasztak! Ordított. Mert fent a várban öt rendőrautó áll, nem lehet már gyalog sem közlekedni, ízek utcája van, meg valami mesterséges baromság, és itt a tűzijáték a nyakunkon, ráadásul még Erdoğan is jön és sorra zárja le a játszótereket egy testületen kívüli fantom, kurvára elegem van!
Én együtt éreztem vele, még akkor is, ha indokolatlanul fontosnak állította be saját szerepét a kerületi rendfenntartásban, mert ugye, még egy játszótér felszabadítására sem volt képes, forradalom jelleggel. Hogy ellenszegüljön, azt már nem. Ebben a világban még a James Bondok is szolgálnak.
A síró gyerekek kevésbé éreztek együtt vele, a szülők pedig lassan belátták, hogy nincs mit tenni, Szent István rendelhette el a kerületi gyerekbüntető hétvégét, vagy még fentebbről jött a parancs, haza kell menni, esetleg egy másik kerületben próbálni a boldogságot.
Elintegettük a másik nagymamát és kisétáltunk a lányommal Dunát nézegetni. Függetlenítve nézegettük a partjára pakolt rettenetes rakétamonstrumoktól, amik majd másnap szimbolizálnak valamit. Arra emlékeztem, amikor apukám szomszédjaként mi is a Duna mellett laktunk, minden este sültkrumplit vacsoráztunk, patkányokkal haverkodtam a teraszon, és kártyáztunk a fiammal a zsíros asztalokon, az óvoda és másnap reggelek között, nap, mint nap. Ultianyu és ultilegényke. Szép évek voltak. A legénykének lekókadt a feje az oviban a fáradtságtól, de ő volt az Ász.
A hazaút előtt még megmutattam a lányomnak a Bambi presszót, ahol mi mennyit ültünk a Vikivel fiatal vagy később fiatalos lányokként. Hajjaj. Szerencsére még kicsit hasonlít önmagára a hely, a makacs emberi szív még öregedő fiatalos lányként is visszatér ide, és megmutatja a gyerekének, hogy itt üldögélt sokat a Vikivel, és hajjaj. Nem kell mindent elmesélni. Sejtetni elég.
A hazaúton az áldott máv ráküldött a vonatunkra egy másik vonatnyi embert, szegények álldogáltak meg zsuforogtak ott, a mi kabinunk két fiatal lányt tudott befogadni ölbeböröndös megoldásként. Megint ment a szorongás, csak itt senki nem volt giliszta pasas, mindenki azon igyekezett, hogy elférjünk, és valahogy kibírjuk hazáig az ötven fokos vasúti kocsikban.
A két lány közül az egyik nagyon szép volt, de még nem tudta eldönteni, hogy az incifinci kisegér korszakban maradjon, vagy menjen a teljes nőiesség felé és ettől a keveréktől határozottan elbűvölő, folyton nevetgélő, telefonozó mesebeli királykisasszonynak láttam. A barátnője megfontoltabb volt, és sorolta neki, kiben bízzon, kiben ne bízzon a többi lány közül, arcképeket mutogatott hozzá. Hajjaj.
Elnézegettem őket, ahogy susmusolnak, a vonat, hogy behozza magát, száguldva gyötört előre minket, keletnek, aztán becsuktam a szemem és a plázabudapest zűrzavarát álmodtam újra. Plasztik karddal hadonászó, leeső gatyájú közterest, színes ceruzákkal lakatot áthúzó síró anyukát, pici rózsaszín habruhás, mozgólépcső repülőszőnyeges kislányt, hamburgerföldeket, giliszta hapsikat két mérföldes lábakkal, étteremben asztalnál ülve tésztát falatozó Springer spánielt, sokféle nagymamát, robbanócukor Dunát és minket, ahogy ebben a káoszban két kicsi vidéki meztelen csigaként kúszunk-mászunk, csajoskodva.
Anyalánya csíkot húzva a túlhevült pesti betonon.
