Pedig hátha meghívtak volna a szilveszteri parabolába félmeztelen nőnek, még egyszer. A mellbimbókon csillogó matricával, a szemérmesség kötelező, nyolcvanas évekbeli diszkóeleme.

Ültem volna és beszélgetek arról, milyen nehéz is a semmi. A semmi elviselhetetlen. Mert csak a valamivel együtt létezik, és mindenkinek mindig a valami kell. Szegény semmit nem kéri senki. Aztán ha valakinek beüt a csak semmi, az nagyon kínlódni kezd. Mások mondják, ugyan, neked mindened megvan. Az okosabbak azt mondják, ugyan, neked mégiscsak van valamid. Bummm! Valamid. Na igen, így megy ez, én a semmimet látom, pedig itt a kötelező valami. Ahogy ezt meséltem volna, a meleg stúdióban leolvadtak volna mellbimbómról a diszkómatricák és még ez sem lett volna kellemetlen. Árkus József elviccelte volna, miközben azonnal leveszik rólam a kettes kamerát. Annyi baj legyen.

Viszont az élet nem ilyen egyszerű. Manapság. Már tilos a diszkócici, senki nem viccelhet semmin és stúdióbeszélgetésre sem hívnak leszerepelt anyákat, ondolált hajú középkorú feleségeket, vagy főtéren visítozó alföldi dívákat. Az az idő, amikor az emberek kíváncsiak voltak egymásra, lejárt.

A mindenki baszódjon meg időszakát éljük. Győztes időket, amikor csak a legerősebbek maradnak a felszínen, a többiek csak alulról tartják őket, egy levegővel, megtiszteltetésképpen.

Mielőtt a főtéren lement a kiscirkusz, itthon a vacsoránál a gyerek meghallgatta, hogy kövér, és hogy olyan a fejecskéje, mint egy pocoknak. Másodszor akart kérni a tejfeles tésztából, de a férfi, aki elvileg azért lakik itt, hogy szeressen minket, otromba módon letámadta, hogy kövér, és ez a pocokfejes szöveg már nem volt szép. Tudjátok mi a szép? Hogy igazából a javát akarja. A javát. De valahogy nem tanulta meg elmondani. Nem csomagolja be, pedig ahogy a diszkócicik megszűntek, egyéb disznócikiket sem szabad már csak úgy odavágni egymás fejéhez. A nagy szabadságban, megtanultunk rendesen beszélni is. A vacsoraasztalnál kövérezést és pockozást manapság már testszégyenítésnek hívják, hiába akarod valakinek a javát.

Tényleg visszahízott kicsit a gyerek, mert egy hónapja csak meleg van, nincsenek meg a kötelező sportok és sok a fagylalt. Én is mondtam neki reggel, hogy tavasszal már nagyon csinos voltál, most egy kicsit kezdesz visszahízni. Ez is java akarás volt, de én legyőztem a vágyamat, hogy elintézzem a lányomat egy jó kis arcpockozással. Becsomagoltam, ahogy tanultuk a kétezres években.

Persze, én sem vagyok jobb, mint mondom, nem sokkal ezután a főtéren egy véletlen balesetet követően visítva lehülyegyerekeztem. Mert a nagy pocokfejével hátrahőkölve tényleg majdnem eltörte az orrom. Nem lehet mindig a megtanult módon beszélni. Még bennünk vannak a hetvenes évek.

Nagyon sajnáltam magam aztán. Az orromat, a fiatalságomat, a kislányt, aki akkor voltam, amikor nyolcévesen pont így bepockozódtam én is, jó kövéren, összedörzsölős combokkal tehénkedtem és helyezkedem a nagyon fiatalos és kikapós anyám után a balatonszepezdi nyaraláson. A szállodában minden nap megehettem egy gesztenyepürét extra habbal, amíg ő a pincérrel beszélgetett. Emlékszem, mennyire zavarban voltam, mert a pincér olyan volt, mint egy amerikai filmben a western hős. Szőke hajú, kék szemű és nagyon fiatalos, még anyukámnál is fiatalosabb. Nem is foglalkoztak velem, ott én voltam inkább az öreg, aki megkapta a gesztenyepüréjét, extra habbal és zabált. Ők sokszor annyira beszélgettek, hogy volt időm teljesen belemerülni a gesztenyepürémbe. A kis bolhaszín kukacokba, akik azt a csodálatos habot tartják a fejükön. Eszement egy kaja, nagyon vicces. És hizlal. Úgyhogy a nyaralás végére már még inkább elpockosodtam én is, slattyogtam a narancssárga, kishajó mintás víziköntösömben anyukám és a western pincér után, de éreztem, hogy nem kellek oda.

Kellemetlen voltam.

A strandon aztán sokszor elrepültem fejben a világ legmagasabb hegyére, ami gesztenyepüréből volt. Onnan elértem a felhőket, ők voltak a csodálatos habok. És így tovább. Valami jó kép kellene a végére, hogy ha páran elolvassák ezt, jó érzéssel hagyják ott azt a lomha és pocokképű kislányt a saját nyolcvanas éveiben, ahol azóta is megragadt. Á, megvan!

Szóval ahogy álltam a világ legmagasabb hegyén, narancssárga, kishajós köntösöm egyszer csak ezüst páncéllá változott, két kócos copfom harcművészeti hajfonattá, összedörzsölt combjaim páncélokat kaptak, felágaskodtam és meglapítottam a pocokképűek rendjét.

Csak az a baj, hogy kétezerhuszonhárom van.