Olvasási idő 8 perc

vörös köd vagy zöld jövő?

♦ TARDOS JÁNOS | SZERK

Európában mindenfelé, most, hogy szünetel a munka dandárja (ez meg mi a szösz?), traktorra kaptak a parasztok, hogy Párizsba, Brüsszelbe, Berlinbe és Bukarestbe vonuljanak balhézni. Csak Magyarország csendes, újra csendes, tralalalá…

Nálunk ugyanis nem akarnak semmit a parasztok, csak népviseletben dalolni a székely himnuszt, valamint hogy hosszabbítsák meg a felcsúti kisvasutat Lovasberényig (nyugi, meghosszabbítják). Ámde másutt rettentően aggodalmaskodnak, mert felment a gázolaj ára (na, az nálunk is, de kit zavar ez?), meg mert az olcsó ukrán áruk elárasztják a piacot (nálunk ez persze nem fordulhat elő), csökkennek az európai unió mezőgazdasági támogatásai (de azért még mindig elég jelentősek, főleg, ha az ember nem termel semmit a földjein), és mert az Unió minden szart túlszabályoz. Nemcsak az uborka szabványos görbületét szabja meg, hanem beleszól az állatok etetésétől kezdve a hibridek génállományának összetételéig és a műtrágyahasználatot is nehezményezi. Szóval a parasztok élete egyre kevésbé fenékig tejfel, amitől baromira el vannak szokva, és úgy látszik már Macron sem áll ki olyan hevesen a francia parasztok előjogainak fenntartása mellet, mint azt De Gaulle-tól Chiracig volt alkalmuk hatvan éven át megszokni.

Most már csak a francia parasztoknál maradva azt azért szerényen megjegyezném, hogy már legalább 1968 óta volt náluk is egy eredendően másik vonulat, ami az évek során még lassan fel is erősödött: az úgynevezett őstermelői natúrpiac, a tanyasi csirkéktől kezdve a permetezés nélküli háztáji paradicsomtermesztésig. És ezeket a zöldnek nevezett, de néha azért enyhén pirosas termékeket ráadásul az iparilag tenyésztett-termesztetteknél valamivel drágábban lehetett eladni, legalábbis kisebb mennyiségben a modern úrasszonyok, engedelmes férjeik és a Michelin-csillagos éttermek séfjei által látogatott natúrpiacokon. Ezek a piacok természetesen nemcsak a franciáknál terjedtek el, sőt, elsősorban nem is náluk, hanem például Németországban, Dániában, Svédországban, s onnan gyűrűztek aztán be Ausztriába, Belgiumba, Hollandiába és a többi gazdag országba.
Hogy ezeket a műanyagmentes, de ennek ellenére a gazdag sznobok és kékharisnyák szerint mégis ízletes termékeket parasztok állították-e elő vagy a fogyasztóikhoz hasonlatos városi vagy vidéki lumpenértelmiségiek, arról nincsen megbízható forrásból származó adatunk, de ha tippelni kéne, én azt mondanám hogy többnyire az utóbbiak. Nem a láthatárig érő megaföldterületen, hanem a tanári lak hátsó kertjében, ahonnan még látszik a szomszéd hippi háta, amikor reggelente megfeji a név szerint számontartott három hobbikecskéjét. (És közben azt mormogja magában: nehéz a kecske, de én megfejtem.)
Ezzel nem arra célzok, hogy én tudom: nehéz a parasztok élete, de én megfejtem, hogy miért. Csak tippelek: a klimatikus zónák és az emberi fogyasztási szokások eltolódásával, legalábbis itt, Európában, lassan megváltozik majd a mezőgazdaság szerepe. (Meg még sok más összetevő hatására is, de ezt most hagyjuk.) A gazdag országokban egyre kevésbé éheznek az emberek, egyre kevesebb húst esznek (kivéve a McDonald’sban), és bár nem olcsóbb a hal, mint a hús, ezt a tendenciát még a máskülönben lelkiismeretlenül voksvadász európai politikusok sem képesek teljes mértékben és főleg nem hosszabb távon elmismásolni.
Nem én mondom, hanem a francia lapokban olvasom, és már nem először, de most a paraszttiltakozások nyomán ismét felerősödve, hogy a jövő sajnos ezen a téren is az úgynevezett zöld fordulaté kell legyen. Vagyis talán valamivel kevesebbet kell majd termelni és tenyészteni, de valamivel egészségesebben, mint ahogy az élet más területein is előbb-utóbb kénytelenek leszünk az új gazdasági-klimatikus helyzethez valamennyire igazodni. Vannak országok, amelyek az akkumulátorgyárakba beleszerelmesedett vezetőik nyomán a lítium-ion alapú jövőre bazíroznának, és vannak mások, akik az egészségesebb környezetre, táplálkozásra. Lassan eljön az idő, hogy mindenkinek döntenie kell a jövőről.

 

írásaim

♦ NÉV