Olvasási idő 3 perc

miről szólnak a versek?

♦ JÓNÁS TAMÁS | ESSZÉ

Ha ezt a kérdést feltesszük (magunknak), a megúszó vagy rafinált válaszokon túl (mindenről, akármiről, arról, amiről máshogyan nem lehet szólni), a legtöbben azt mondjuk — némi bulvár engedékenységgel —, hogy az érzésekről. Ez még akkor sem igaz, ha jóindulattal jól értjük ezt a választ: lehetséges érzések hordozói a versek. Érzéseket az emberen kívül semmi nem hordoz, de sok dolog képes érzéseket okozni. Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy érzésekről szól valami, inkább a zenét kellene említenünk, ami sokkal direktebb módon képes primer érzeteket kiváltani belőlünk (a hanghullámok segítségével), de meg kell említeni azt is, hogy a zene kompozíciói, szerkesztettsége, ritmusa, dinamikája, stílusa sokkal inkább érzésokozó, mint magában a fizikai élmény. Legalábbis ha komplex érzésekről beszélünk.

Fotó: Sasa Gyoker : A télbogyó bokor felett, 2015, december vége

És itt kell kijavítanom saját magamat: amikor érzésekről beszéltem, pontatlanul tettem. A zene által okozott (testi) érzeteket meg kell különböztetnünk attól az élménytől, amit érzéseknek hívunk. És hadd írjam le most rögtön, amit igazából közölni szeretnék: meglátásom szerint úgy nevezett érzések nincsenek. Minden érzésünk (fájdalom, öröm, szerelem, bánat, szomorúság) valójában egy-egy gondolat. Vannak ugyan ennek olyan vonzatai, melyeket a testünk produkál, de ezek is egy-egy gondolat körülményei csupán. Nagyon összetett élményeket nevezünk érzéseknek, és ezekhez feltétlenül csatlakozik legalább egy gondolat és számtalan testi tünet. És talán nem meglepő, hogy az érzéseknek nevezett élményeinket nem csak a gondolat képes kiteljesíteni, hanem pusztán a testi tünetek is képesek a gondolat előhívására, és ilyen módon egymásra hatva lehetséges a teljes élmény előidézése bármelyik irányból.

Ha mosolygunk, valóban előhívódik az a pozitív élményegyüttes, amit akkor élünk meg, ha egy számunkra kedves gondolat miatt mosolyra húzzuk a szánkat. Ha szánkat húzzuk először mosolyra, az elménk az aktuális környezetünk hatásaiból kikeres egy alkalmas magot, ez lesz a kiteljesedett mosolyélmény gondolata. Mosolyra húzzuk a szánkat, egy fára nézünk, és megszületik a gondolat: a fa szép. Fordítva is igaz: ránézünk egy szép fára, és mosolyra húzódik a szánk: a fa szép. Ennek a jelenségnek a taglalásába mélyebben is belemehetnénk, de most elsősorban a vers oldaláról szeretném ezt a tudást továbbgondolni. (Azért egyetlen mellékgondolat: mosolyos kedvünkben figyeljünk oda, kire/mire mosolygunk, mert nagy valószínűséggel megkedveljük őt/azt.)
Ha elfogadjuk a fentieket, miszerint a versek valójában mindig gondolathordozók, érdemes rögtön szembemenni ezzel a tudással. A versek formája, a szótagok rendezettsége, a ritmus hordoz olyan másodlagos élményforrást, amely ugyan észrevétlenebbül diszhabituál minket, mint a gondolatok, de olyan fűszerei az élménynek, mint a valódi fűszerek az ételeknek. Nem ritka, hogy éppen a fűszerek miatt készül el vagy nyeri el felfokozott megbecsülését egy-egy étel.
A vers korpuszával tehát mindenképpen kapunk egy kognitív élményt és egy kevésbé tudatos ritmusélményt, aminek — meggyőződésem szerint — magja az a biztonságérzet, amit bármilyen más érzékszervünkkel észlelt szimmetriák is képesek adni.
És már közel vagyunk a válaszhoz, mely a kiinduló kérdésünkre adható: a vers arról a disszonáns érzésről szól, amelyet a zaklatónak nevezhető tartalmi élmény és a forma nyújtotta csillapító élmény eredményez. De még ez sem a végső válasz.
A vers arról szól, hogy ezt a vegyes érzést hogyan kezeljük.
A vers a feloldhatatlan, megoldhatatlan nyelvi képlet felett, miatt érzett élmény.
A vers rendezettségbe csomagolt probléma.

írásaim

♦ NÉV