Csikós Attila: RÓZSAVERS | Vulkán Irodalmi Folyóirat

Olvasási idő 9 perc

rózsavers

Sok évvel ezelőtt, amikor bizony, én is csak tanulni kezdtem, hogy miféle dolog az írás, a nyelv, a szó, a gondolat, egy kötetem kapcsán, hogy írna-e róla pár sort a magazinba ahol dolgozott, találkoztam egy újságírónővel, aki ujjai között megforgatta vékony, s számtalan írói, irodalmi hibával küzdő kötetem, s azt mondta: „én is tudnék regényt írni, ha nem lenne annyi munkám a lapnál…” Hadd váltsak stílt, igen, tudnál, és talán jobbat, mint amit én valaha is írni fogok, de nem vagy te elég bolond, hogy hajtűkanyarban, lefelé rákontrázz a betonon, nem baszod maga oda a kőhöz, a nem comme il faut nem bejövős, bébi, csak a megrebegtetett szemhéj, hogy hát micsoda lélek él benned, és mekkora sztori. Igen, minden ember élete egy regény, de hogy azért a sovány regényért mennyit kell élni, az más tészta, ugye.

Hogy tetszik tudni a Jónás vagy a Peer, a Zalán, mit nem kapott azért az életért, ami az ára, pár faszom kis rímnek, vagy a rímtől való radikális megszabadulásnak. Valami ócska pár sornak, amibe beledobban az ember kibaszott szíve.

Igen, mindenki ír. A kis semmi sorsát, a jelentéktelenségét, a jelentőségét, érdekes találkozásait, megfigyeléseit, mi a baj ezzel?

Egyszer Zalán komolyan a szemembe nézet, aszondta egy bor felett, hogy Atti, ne írj te verset, nálad a gondolat mindig fontosabb lesz, mint a szó, erőszakot követsz el a lírán. Értettem, fájt, de már tudtam régóta, igaza van. Igen nagynevű íróktól olvasok szar verseket azóta is. Nem lehet mindenkinek szólni. És még zseniális prózistáktól sem elvárható, hogy ellenálljanak lelkük indázó kis vágyainak, és megállják, hogy sortéréssel adják közre vágytól nedves, pulzálóan cuki manifesztumaikat.

Az Irodalom, meg, mint olyan… nabazdmeg.

A teljes Marwell és DC univerzumok nem rendelkeznek annyi hérosszal, szuperhőssel és egyébként néha annyi nyomorult fasszal, mint amennyi a magyar irodalom mindig mindenhez értő, Sekszpíri, szofoklészi és gőtei magasságokban és mélységekben szárnyaló és elmerülni képes félisteneinek magánuniverzumaiban fellelhető és leszopizható. Tulajdonképpen színészek között nőttem fel, de, ahogy a szakmában hívják a gesztusaiban, hangsúlyaiban sosem a színpadon élő komédiást, büfészínésszel teli a szövegkörnyezet.

Emlékszem kritikákra Jászberényi első kötete után, hogy hát, ügyes, de a nyelv nem eléggé megdolgozott… Faszom. Mennyi meló és energia van abban, hogy a nyilvánvaló jót is szarrá ekézzük, s milyen kevés abban, hogy ezt a nem könnyű nyelvet jól használókat megsimogassuk.

Mennyi meló van abban, hogy a történet, mint olyan kiveszőfélben van, aki háromszáz oldalon összefogottan kezelni tudja hősei életét, s egy történetet, lassan már ez is József Attilát érdemelne bazdmeg, nem is kéne narratíváról beszélni, meg saját nyelvhasználatról, hát ma már az is regény, ha tizenkét önálló szöveg mellé odaírják, hogy mindegyikben van e vagy a betű. Faszom! Ha egy szövegben egy mondat eljut a háromszorosan összetett mondatig, az már hőbörgés, pontatlan, céltalan áradás, noha Borbélyi pontossággal gyakorlatilag senki nem ír, de kibaszott szerkesztőként úgy méri ki a nyelvet, mint Escobar a kokaint Medellinben. Pedig a gőgös véleménye – ha ír egyáltalán – maga a bőbeszéd, önszeretgető szófosás.

A lószar rózsás vers bazdmeg ennek a krumplinyomdás illusztrációja csak.

Alig ismerek valakit, aki képes szembenézni.

Aki képes, mind szalonképtelen. Lol.

A Peer. Aki képes kiröhögni magát, és azt mondani, nem jó úton gyalogolt. A Jónás, akit félnek meghívni, sokszor gondolok arra, azért, mert magasabb az intelligencia kvóciense, mint azoknak, akik attól rettegnek, megint berúg.

És volt egy Térey. Aki elég bátor volt mindig szakítani. Behozni újra a verses drámát, belecsempészni a magyar lírába a rap-et, abbahagyni, nem abból élni egy életen át, drámázni, újraírni a régi novelláit, nagyívű versregény után kisprózázni, és aztán beszállni a nagyepikába is. Vélem, remekül. Szerették, szopkodták innen-onnan, de nem értették, követni kevesen tudnák, amit tudott.

Beszéljünk róla, beszéljünk a jókról, beszéljünk egymással, irigység nélkül, a szar (vers) mindenkinek feltűnik, de a jó csak a jónak tűnik fel.

Ugye milyen kurva giccses? Azért mert nem igaz. Mert az a rózsás vers rólad szól szívem, minden dilettantizmusával, minden szánalmasságával, mert az akar lenni, ami te is, Valami.

Az irodalomnak meg kurvára nem ez a feladata.