Csikós Attila: ALEXANDRIAI KÉRDÉS | SZERK

(Most olvasom, hogy az ÉS is segítséget kér. Végállapot. Tétlenül – sokan kifejezett kárörömmel – néztük végig napilapok megszűnését, s miközben egy világpolgárnak tanult ismerősöm arról beszél, hogy indokolhatatlan a kultúra állami támogatása, számos – némely esetben jobb oldali irányultságú – nagy múltú, megyei folyóirat léte és lehetőségei peremén egyensúlyozik. Negyven méterrel a Duna, a Tisza vagy a Gyöngyös felett… Nem cirkusz. Tudunk segíteni egymáson?)

Bízom abban – mi mást tehetnék? –, hogy száz év múlva is tudják majd, ki volt Térey, Zalán, Zsille, Peer, mit tudom én, ismerik még, ha csak páran is, de legalább…, s belekapaszkodnak majd a mából akkor még látható és felismerhető, akkorra már látványosan egységesnek tűnő, „összezáró”, korszakos, generációs, egy nyelven beszélő, egyet értő, meg mit tudom én milyen „mai irodalomba”, bízom benne, hogy ha szegényes is lesz ez az összhang és kínos és udvariatlan, de legalább pár jövőbelinek akkor örömöt, nosztalgiát és silány megnyugvást okoz. Hogy érdemes.

Ha legalább ennyi marad, már megéri ma.

De, kérdezem mégis, „tárgyaimra” nézve, mindezzel most mi lesz?

Ülünk kedvesemmel a nappaliban. Tanakodunk, hogy hogyan, s miként legyen. Költöznénk, költözünk, „vidékre”, visszük pesti, budai emlékeink, a könyveket, a dedikációkat, a képeket. Visszük Téreyt, s utolsó találkozásaink emlékeit, amikor együtt néztünk a Katonában egy előadást, s amikor ő nézte meg a Díszítőket a Hadikkal szembeni kisszínházban. Visszük az ajándékba kapott festményt, minden „nyomával” az ajándékozónak, közös kalandjainkkal, visszük az apró szobrocskát, amit egymásnak néztünk ki ajándékba, s visszük a Bartók Béla úti kis galéria olajfesték szagát, az éppen rügyeiket bontó fák körül derengő „akkori” fázós napsütést. Visszük a kéziratokat, a jegyzeteket, az elrontott, rossz, megromlott szövegeimet, a homlokomon kidülledt érrel, dühből írt káromkodásokat, darabok szövegkönyveit, plakátjait, emlékbe eltett jegyeket.

Elnézegetem nagybátyám festményeit, s a mindig változó fényben megváltozó színekben látom a magam változásait. Elnézegetem még harminc évig. S aztán? Meddig változhatok? Meddig alakulhatok még az érdektelenségben? Hozzá. Hol ér véget a hasonulás nyelvben és tudatlanságban?

Szüleim garázsában, kis kertjük pincéjében s a faház polcain egész évfolyamok vannak összespárgázva a Mozgóból, Új Írásból, Alföldből, Jelenkorból, Kritikából. (Értelmiségi semmit nem selejtez, nem kukáz, a kifogyott golyóstollban majd betétet cserél, az elolvasatlan lapot félreteszi, majd, mondja a nyugalmasabb időkben bízva. Egyszer úgyis lesz valaki, aki majd az egészet dobja a szemétbe.) Felfoghatatlan mennyiségű valahai szöveg. Mára közismert írók, gondolkodók első publikációi, már nem élők búcsúüzenetei. Egy elfeledett korszak elfeledett nyűgei és kérdései, mely kérdésekből talán választ kaphatnánk arra, mi magunk mire nem kérdeztünk rá a kapott időben, s mit hagytunk válasz nélkül elmúlni körülöttünk.

Gondoltam rá, hogy végigolvasom.

Gondoltunk rá, hogy megkeressük a méltó helyét.

Épp egy badacsonyi barát mesélt nemrégen arról, hogy személyesen ismer olyan múzeumokat, ahol értékes hagyatékok mennek tönkre a pincében, nem a kutatói érdeklődés hiánya, inkább az elmaradt támogatás miatt kialakult felháborító körülmények miatt. Hallhattunk híreket az Iparművészeti Múzeum felújítás miatt kiköltöztetett gyűjteményének megalázó elhelyezéséről – azóta nincsenek új hírek, talán az egész vaklárma volt, vagy kiváló muzeológusaink megmentették a menthetőt. Nem nagy, de fontos múzeumok zártak be, alakultak át, kerültek kiürítésre, anyagukat visszaszállították anyamúzeumuk raktáraiba, értékesebb darabjai meg talán „kölcsön lettek véve”, kastélyok falára kerültek, mely kastélyfalakat és erkélyeket, oszlopokat és stukkókat most majd ingyen és bérmentve kapják meg bizonyos alapítványok és kuratóriumaik.

Arra is gondoltam, felajánlom nekik.

Töltse szellem fénye a paloták lépcsőházait!

Nem tudom, mi lesz velük.

Mi lesz, ha az OSZK is költözik, nem csak mi, tán épp Badacsonyba, vagy egy zsákfaluba, pesti rozsdaövezetbe, ahol akad némi hely a lomnak. Hiszen érthető. Elképesztő mennyiségű az összegyűlt szövegállomány, könyvek, tekercsek, fóliánsok, porladó papírlapok. Rontják a „vári” összképet, a fess felvonulást betonfaltól betonfalig. Persze nemcsak jelen éveink műveletlen, érdektelen, ellenséges, ostoba politikai elitje okolható mindazért, ahová jutottunk. Már a „szocializmusban” is bontottuk, daráltuk a múltat, a nemrég említett, jobbára EU-s pénzből felújított kastélyokat is egy hajszál választotta el attól, hogy örökre eltűnjenek. Emlékszem egy esetre még a hetvenes évek végéről. Anyám és apám az egyik szentendrei bádogos udvarán talált rá egy parasztbarokk szalonasztalra, tyúkok kapirgáltak rajta, és mint a mester elmesélte, a közeli kastély bútorai közül „került át” a háztartásba negyvenöt után.

Mi nem gyújtjuk fel a könyvtárakat, archívumokat.

Hagyjuk elrohadni.

Jobb nem is gondolni rá. Emlékezni amúgy sem szeretünk, csak jeles és válságos napokon, amikor Miniszterelnökünk (mintegy hősként és költő messiásként megszületve március idusán) elősétálhat Petőfi szülőházából, hogy komoly kutatókat megszégyenítő irodalomtörténeti dolgozattal lepje meg a publikumot.

De van-e táblája Óbudán Kobzos Kiss Tamásnak? Hol van emléktáblája Baka Istvánnak? Emlékezik-e felirat Esterházyra? Vég nélkül lehetne (kéne) sorolni a kérdéseket.

Örök anekdota, hogy amikor elérték, hogy emléktábla kerüljön a Hadik falára, az akkor ott működő cipőbolt kirakatában nézelődő emberek értetlenül bámulták a feliratot: Karinthy Frigyes és írótársainak törzshelye. Hol, kérdezte egyikük. A cipők között?

Két város is van, az egyik világ, a másik csak csöpp a tengerben, melyben az emlékezetkultúra a szó szoros értelemben nyakon ragadja az embert, s behúzza a sorsán, életidején túli emberi mindenségbe. Párizs és Szarvas. Párizsban mindenhol tábla van. A mai napig változatlan nevű Stalingrad téren, kis, nagy és közepes írók házain, ilyen olyan gondolkodók és politikusok, katonák lakóhelyén. Szarvason ezzel szemben egy-egy házfalon ikonosztáz szerűen jelenik meg magyar (szenvedés)történetünk. Sosem felejtem az apró, sárgára festett házat, melynek hátsó falán legalább húsz márványlap emlékeztetett az első katolikus leánykórus létrejöttére, az MKP helyi megalakulására, a rendszerváltásra éppúgy, ahogy az ezerhétszázhetvenes években létrejött gazdaszövetségre.

Én is ezt a két, látszólag különböző metodikájú utat tartom járhatónak.

Emlékezni mindenre vagy semmire.

Utóbbi esetben meg csak menni, élni, fütyülni, dalolni, inni, s odakacsintani a napba, mondani, helló Istenem, kösz, hogy lenni, kösz, hogy vagyni, az szép, az méltó, ahogy emberséges mindenkit felsorolni, aki értünk is tett valami keveset, amiben voltunk, s ami által mivoltunk gyarapodhatott.

Szép.

De marad a kérdés, ezzel az egésszel akkor mi lesz?

Mi lesz ha elolvasom. Kinek mondom el.

Mi lesz, ha elajándékozom. Ki olvassa el.

Ha leírom. Megjelenik. Valaki összespárgázza megint.

Hogy aztán feltegye a kérdést.

Gyerekünk nincs. Ezzel az egésszel amúgy is gondot okoznánk csak neki. Ugyanazt kérdezné, amit én. Talán nem is fontos.

Mit hoztunk? Mit viszünk magunkkal?

Egy világégés (vagy a sokak által támogatott cancel culture totális kiterjesztése) talán levenné a gondot a válláról mindenkinek.

(Azért az ÉS-re, meg amire lehet, amire tudtok, fizessetek még elő, hátha…)