Fotók: Fortepan – Tölg Anna, Mészáros Zoltán, Chuckyeager Tumblr, Faragó György
Rövidre vágott, kaszából készült széles pengéjű dohány vágója, borotválkozó tükrének fiókjában tartott éles, elefánt-csont nyelű borotvája, az ajtó félfájára felekasztott fenőszíjja máig megmaradt emlékezetemben. Nem nagyon tudott magával mit kezdeni, ahhoz már túl öreg volt, hogy új cimborákra akadjon, akikkel délutánonként pár pohár borocska mellet snapszerozni lehetett volna. A téeszesítés elvitte földjei és állatai nagy részét, be kellett adni a közösbe, elzabrálták a lusta, de hatalommal bíró embe-rek, ahogy mondta. Csak a Morotvára néző, csűr mögötti földterület maradt, a háztáji, ahol krumpli és piszkeszőlő termett, amiből nagyanyám finom mártást főzött. Ökrei, lovai voltak, búza és kukorica földjei, egy ideig az Alföld kis falu-jában egy malom amit bérelt, ahol anyám és apám megismerkedtek. Egész éle-tében keményen dolgozott, apám, nagybátyám és a nagynénéim vele együtt. Öten voltak testvérek, egyikük, akiről nevemet kaptam, ottmaradt a Don-kanyarban. Na, azt a malmot államosították először, kuláklistára került, büntetésül erdőt irtott valahol apámmal és a nagybátyámmal, később jöttek a földért, a jószágért.
Nem csoda, hogy az átdolgozot évek után nem tudott mit kezdeni magával, nagyokat sétált, a pincemunkásokkal beszélgetett, akik megkínálták egy pohár borral apám örömére. Nagyanyám nem örült, talán féltette, a hűvös szobában horgolt, asztalterítőket, függönyöket kiseb-nagyobb nipp alátétnek szánt mintás darabokat. Ha nem horgolt, akkor imádkozott, vagy rádiót hallgatott. Sokat nem kellett a konyhában ténykedni, a kutató intézetből hozták a pincegazdasági dol-gozóknak az ebédet, arra fizettett be anyám, aki szintén ott dolgozott, azt ették ők is. Kilenc-tíz éves lehettem, az iskolából hazaérve gyakran voltam abban a szobában, nagyapám megtanított kártyázni, sokszor késő délutánig vertük a blattot, anyám nem volt ettől boldog, a lecke írás későbbre maradt, amikor a műszakból fáradtan hazaért. Egy-egy sikeres pecázás után nagyanyám tisztította a keszegeket, néha egy-egy pontyot, de az akkoriban Balatonba telepített angol-nát ki nem álhatta.
Később helyreállt a családi béke, a testvérek megegyeztek, felváltva laktak hol egyiknél, hol másiknál a nagyszülők. Az igazi otthonuk persze a nyírségi, Tokaj melletti falu volt, ott nyugszanak a német feliratú sírok egyikében. A falut főképp a Mária Terézia idején betelepített szászok lakták, a Rajna mellől származtak az őseim. Strasbourg, Colmar, Mühlhaus már francia területen fekszik, közel a svájci határhoz, németül és franciául egyformán értenek. Ott találkoztam a nagykapus udvarházak egyikének homlokzatára felírva nevemmel, finom rajna melléki bo-rokat mértek. Odavalósi ismerőseim poharazgatás során gyakran évődtek egymással, – Mi adtunk nektek kultúrát! – mondta a francia, – Na, de mi adtunk nektek hozzá tőkét! – kontrázta a német.
Apám a vulkanikus talajon termett szőlők borát nagyra tartotta, a badacsonyi, és tokaji borvidék volt a kedvenc. Borászként néha dicsérte a somlói és villányi bo-rokat, de az alföldi tájborokkal nem volt kibékülve. A badacsonyi pincegazdaság palackozó üzemét igazgatta hosszú időn keresztül, a gyüjtő pincék sorába tarto-zott az örsi, szigligeti, hegymagasi, gulácsi, és a kisapáti pince. Szüret idején az oda beszálított mustot öt-hatszáz literes fahordókban érlelték, kezelték, onnan került a badacsonyi palackozóba. Gyerekkorom maradandó élménye a Csepel teher autó platóján való utazás, amikor apám a borok minőségét ellenőrzendő sorba látogatta a pincéket, s vitt magával gyakran engem is.
Szemben állva a heggyel, hátam mögött a Balatonnal, felnézve a Ranolder kereszt-től jobbra fekvő mélyedésre, ahol a kráter volt, a messziről nézve selymes bazalt omlásról eszembe jut Kőrösi Zoli könyvének címe, ”Milyen egy női mell?” Talán női mellett is itt láttam először, középiskolás koromban az egyik nyári szünetben beállva a szabad szájú ládajavító lányok-asszonyok közé egy kis zsebpénzt keres-ni a badacsonyőrsi Eszterházy pince előtti udvaron.
