Turisták rövidnadrágban, könnyű mellényekben, esőkabátban piros fejjel, leégett vállakkal járják a város bodegáit és tabancóit, ahol ilyenkor énekelve, táncolva, tapsolva mutatják be a pár száz éve tartó hagyományt, Jerez hírességét, a flamencot, sevillanatól a buleriáig. Neház borokat, sherryt isznak, hamar a fejükbe száll, a legenyhébb is 15 fokos. Másnap a Gallo Azul előtt sörrel gyógyítják a másnapot, estére újra a Tabanco Pasajéba, örülnek David de la Jeroma és Ivan de Manuela Carpio csodapárosának és a kemény lábú táncosnőnek.

Hamar eltelnek a Flamenco fesztivál napjai, közeledik a húsvét, az utcán fiatalok gyakorolják a hagyományos húsvéti körmenetre kicipelt templomi szentek útját, a Paso de Misteriot. Az utcákra lelátókat építenek, a házakat zászlókkal díszítik, a vallási ünnep komolyságát a felvonulók előtt az egyes stációkat énekelve mesélik el a flamenco énekesek. Hetek, hónapok múlnak így, vidámsággal, szomorúsággal, de végig emberséggel telítve a napokat.

Eszembe jut egy mozi, amit jó tíz éve forgatott Somogyvári Gergő produceri segítségemmel, a Riksaláz. Az amszterdami riksa futárokról szóló dokumentum filmben a kelet európai riksások között sok magyar van. Egyikük úgy jellemzi a magyarokat, hogy mindíg szomorú arccal tekernek, panaszkodnak nehezen találják a helyüket. Már vagy tíz éve, több időt töltve Jerezben azon kapom magam, hogy a futárokhoz hasonlóan “magyarozok”.

Olykor eszembe nem jut a magyarországi helyzet, ami a puha diktatúra napjait idézi, legalább is a világhálon hozzám eljutó hírek szerint. Ugye, magyar barátaim, nem így van ez? Ott is lesz tavasz!