Olvasási idő 8 perc

pillangók, emlékek

A Vízművek telepnél kezdett el ciripelni a zsebemben Nokia 3310-es, kitartóan hangoskodott, ez nem Zsuzsi, ő tudja, hogy vagy a madaras Tescóban vagyok, vagy vezetek, ezért nem veszem fel, vezetés közben soha, – a bevásárló listán sokat civakodtunk, mi kell-mi nem, ott biztosan nem hív, ezért félreálltam a 38-as busz megállójában, előkotortam a zsebem mélyéről a kis készüléket, még mindig ciripelt, mint a tücsök, aminek a hangját állítottam be egy tücsökzenés estén a hátsó kertben a szőlősorok közötti fák lombjai között megbúvó kicsiny, de nagyhangú állatkák énekét használva csengőhangnak. Az otthonból hívtak, ahová igyekeztem a bevásárlás után Parádi savanyúvizet, száraz kekszet, s valami édességet vásárolva, és banánt, mert az az emésztésnek is jót tesz, meg a renyhe bélműködést is segíti, ezeket kérte tőlem, amikor az előző nap, hazafelé sietve bementem a második emeleti kis szobájába.

Harmadszor esett el tőlünk távoli otthonában, mire kiértem a rákos ligeti házba, már a szemközti szomszéd a segítségére sietett, szerencsére otthon volt és feltűnt neki, hogy a postás hiába csenget, nem nyit ajtót, tudta, hogy már nem jár el nélkülem, vagy a sógornőm nélkül sehová sem, ezért gyanút fogva, a nála lévő kulccsal, amit szándékosan ilyen esetekre adtam neki, a biciklis postás távozása után kinyitotta a kaput, és a három lépcsőn – amin Anyám már egyedül lemenni se tudott, pedig szereltem egy kapaszkodót is megkönnyítendő a használatát – felmenve benyitott az előszobába, majd a fürdőszoba felé nézve látta, hogy nem tud felállni, hiába próbálkozik a kis cipős szekrénybe és a felborult járókeretbe kapaszkodni. Felsegítette, leültette, vízzel kínálta, majd felhívott, még a munkahelyemen voltam, s mire a budai épületből odaértem, keresztül a városon nem törődve a buszsávon haladás tilalmával eltelt vagy fél óra, kissé megnyugodott és ő maga hozta elő – tudomásul véve, hogy nem tudunk együtt lakni, a gyerekek iskolája, a mi városi munkánkhoz való kötődésünk lehetetlenné teszi, hogy itt lakjunk, csepeli lakásunk meg kicsi, nem tudnánk biztosítani a méltó lakhatást – próbáljunk meg találni egy otthont, ahol élete hátralévő éveit eltöltheti.

Hosszú és álmatlan éjszakák után kértük már korábban, hogy egyezzen bele a hozzánk közeli idős otthon felkeresésébe, – a feltételek kipuhatolása érdekében, nem utolsó sorban annak megtekintésére, milyenek ott az emberek, a bentlakók, egyszóval a körülmények, elvégre lehet, hosszú éveket kell eltöltenie majd ott, az ellátás díjairól is szó esett, de nem az volt a lényeges szempont, hanem hogy közel legyen hozzánk, a gyerekekhez, útba essék hazafelé menet, vagy akár délelőtt, hogy meg tudjuk látogatni, s neki se essen nehezére, amikor hozzánk, a Dunához jó levegőhöz közel velünk tölt néhány hétvégét.

Az otthon orvosi szobájából hívtak, s amíg az ügyeletes orvos beszélt, kinéztem oldalra, a ritkás fákon túl a mezőre, ahol egy tízéves forma gyerek kergette a pillangókat kis hálójával hadonászva, távolabb a vízművek csápos kútjainak dombjai mögött a lassan hömpölygő Dunára, és nem gondoltam arra, hogy ezt a lepkevadász kisfiút nézik a szüleik a lakótelep szélső házának ablakán keresztül, s főképp nem gondolhattam arra, hogy jónéhány évvel később egy könyvben olvasva felidéződik bennem ez az emlék arról a napról, amikor meghalt az Anyám.

DURST GYÖRGY: PILLANGÓK, EMLÉKEK

pillangók, emlékek

írásaim

irodalom/napló

irodalom/tárca

irodalom/novella

szerk

film/kultúra