1.

Talán – válaszolta az orvos, valahová a csupasz fák koronája felé nézve a harmadik emeleti kórterem ablakából, de nem lehet pontosan megállapítani, fedve vannak a képek, az ember teste még mindig rejtély, nem képeskönyv, amit ha lassan átlapoz figyelő szemmel, akkor észreveheti azokat az apró, ám lényeges változásokat, amiket az örökkön változó idő okoz, nem törődvén semmivel, nincs semmi titok, meglepetés a hús romlékony, az inak szakadnak, az izmok elfáradnak, a víz, az éltető víz kiszárad, s marad a remény, hogy nem embólia kisasszony ült le melléd, az ágyad szélére, nem ő vár, lesve a pillanatot, amikor is végül magáévá tesz, mint egy régóta rád váró szerető, ha végre felkerested, mohón rád veti magát, kinyújtóztat, rád ül, s már repülsz is az öröklétbe, ahol az idő már nem számít – talán ismételte meg, most már rád emelve tekintetét, de nagyon vigyázzon magára. Az új élet akkor még várhat, a költözés elmarad, a barátok ugyan segítenek, a nehezen nyíló ajtózárat kicserélik, a falat lefestik, lámpákat szerelnek, a tervek szerint történt változások porát eltakarítják, festenek, képeket küldenek, beleegyezést kérve, ha az elgondoltaktól eltérő megoldást kell keresni, mert hiába a pontos terv, mindig közbejöhet valami, hol egy fal nem engedelmeskedik, a téglák meglazulnak, a víz átszivárog a szomszédhoz, a polc leszakad, nincs villany, ki kell cserélni a villanyórát, át kell alakítani, ki kell dobni, megoldani a váratlanul keletkező hibákat, és közben vigyázni, mert az a talán nagyon komolyan hangzott, ötven-ötven százalékot jelent, vagy igen, vagy nem, s hiába a szabadulni vágyás régóta várt pillanata, ha az említett, csöppet sem szimpatikus kisasszony meglátogat, várni kell, türelmesnek lenni, és bizakodónak, jön lassan a tavasz, a fullasztó ködös napok végeztével a tüdő szabadon kitárva szippanthatja majd be a kertre néző kicsi teraszon beáramló friss levegőt.