Pár hete jártam arra, unokámmal felmásztunk a hegyre, leültünk a nevezetes rózsakőre, elmesélve neki a hozzá fűződő legendát a szerelmesekről, néztük a Balatont, de jobban érdekelte a kidőlt fákon mászkáló hangyacsapat, mint az én, nosztalgiától átitatott mondataim. Azért azon hosszan elmélázott, hogy miért is nem tudunk inni a friss forrásvízből, amiről annyit meséltem neki, mi az hogy elapadt már jópár éve, mint ahogy azt a parkoló őre mondta. Egyensúlyoztunk a bazaltköveken, egy darabot el is hozott magával, hiába mondtam neki, hogy az Akropoliszt is majdnem elhordták a túristák kövenként, be is tiltották, hogy bármit is felvegyenek, sőt komoly büntetést kell fizetni, ha valakit rajtakapnak. De Apu, mondta, hiszen annyi kő van itt! – és erre nem is nagyon tudtam mit mondani, hiszen tényleg annyi volt. Lefelé jövet meséltem neki, mutogatva a házakat, a szakállszárító teraszát a Szegedy Róza ház sarkán, majdnem sikerült megállnunk az Imre pince előtt, aminek gazdájával gyerekkorom egy jó részét töltöttem, kicsit tolatgattunk, mert az út, ami mellet régebben a forrás folydogált a Paprét felé keskenynek bizonyult a hegyre tartó, turistákat szállító dzsippek mellett.

Még megmutattam a házat lefelé menet, ahol Nagy Imre is töltött napokat, beszéltem Panniról, akivel táncoltam kisfiú koromban, talán szerelmes is voltam belé, amin persze elcsodálkozott, hogy lehet az, hogy másba is szerelmes lehettem, mint Binyibe, ahogy elnevezték a nagymamát, anyukájuk anyját, társamat ötven éve. Megnéztük a pincegazdaságot, benéztünk az ablakon a kiszobába, ahol bátyámmal aludtunk, belestünk az udvarra a nagykapun keresztül, ahol akkoriban, az én gyerek koromban sokat szaladgáltam, ahol az udvar közepén is volt egy gesztenyefa.

Azután elmentünk a szigligeti stratndra, ő kiválasztott egy lángost, kettőezer hatszázötven forintért, és én magamhoz térve a nosztalgikus múlt idézésből vettem még egy narancslét is.