Olvasási idő 3 perc

mozaikok no2.

♦ DURST GYÖRGY | NAPLÓ

Vagy húsz éve jártam Pompei romvárosában, ahol hirtelen megállt az idő. A Vezúv vulkáni hamuja beborította a városkát, megölte és konzerválta a jövő számára. Kezembe vettem egy kicsike kövecskét – lapillitet –, meglepően könnyű volt. A kutatások szerint a városkára hulló mintegy 7-8 méternyi vastag réteg mindent és mindenkit eltemetett. A padlót és a falakat díszitő mozaikok freskók egy része megolvadt, az eltorzult arcok és alakok látványa Fellini “Róma” című filmjének egyik jelenetét idézik – a metró építése közben feltárt ókori villa falain a beáramló levegő hatására eltűnnek a csodálatos képek. Az emberi beavatkozás – eufemisztikusan fejlődésnek nevezik – hatására eltűnik a kulturális örökség, a “leigázzuk a természetet” jelmondat örve alatt folyó rombolás a föld legkártékonyabb élőlénye létét fenyegeti, az emberét.

(A képen egy fehér R4-es autó, Tarkovszkíj filmjében a ház mellett lángolva ég.)

A harminchét éve készült Tarkovszkij “Áldozathozatal” című filmjében a külvilág elől elzárkozott, egykor híres színész, író, kritikus Alexander születésnapjára érkező vendégek és családtagok rémülten hallják a híreket, kissé remegő hangú politikus nyugtatja a lakosokat, a kormány megpróbál urrá lenni az utolsó háború okozta helyzeten, a katonaság részvétele megnyugtató – mondja. Eltűnik a táj színe, megszűnik a villany és a telefon összeköttetés a külvilággal, a hajdan hivogató tengerparti ház csapdává válik, bent szorult lakói pánikba esnek. Van aki rohamot kap, alkoholos mámorba menekül, a lány felkínálkozik titkos vágya alanyának, Alexander megváltást keresve Máriát öleli. Nincs menekvés, az áldozathozatal hiábavaló, a gyermek a száradó fa alatt az evangéliumból idéz. Talán kizöldül, talán nem. Ezt nyitva hagyja a rendező.

Tavasz van, a hajnalok csalogánydaltól édesek, már egy éve, hogy elköltöztem a Városból és éppen ötven éve, hogy nagy tervekkel és vágyakkal elindultam oda azt meghódítani. Néha azt gondolom, érdemes volt, talán hagytam valami nyomot magam után. Az ember félelme az elmúlástól arra készteti, hogy teremtsen valamit mások számára, valamit, ami maradandó, amiről eszükbe juthat az utánunk jövőknek, s így megmaradhat az emlékezetben. A “Darabbér” című szociográfia egy alakja jut ismét eszembe, aki a meleghengermű vas-lemezére rácsap a kalapácsával, mások számára nem látható kis mélyedést okozva. A miért? kérdésre válaszolva azt feleli, hogy valami személyes nyomot hagyjak ezeken az egyforma vaslemezeken.

Ugyan mások számra alíg látható módon, de talán nyomot hagyok én is, erre a nem túl sok időre, ami az emberiségnek még hátra van, az atomháború és szittya harcmodor fenyegető korában.