Ferenc, mert így hívták az útfentartót, levette a lapátját a válláról, és óvatosan lépdelve a másfél-két méteresre kiszélesedő, lassan csordogáló víz mellé, kisegítette az átellenben lévő partra az ázott kölyköt, aki gyorsan elinalt a bokrok között az otthona felé. Ha már megszakította az út ellenőrzését, leült a töltés oldalán, nézte a vizen úszó vízipókokat és a csíborokat, elővette a tarisznyájából a harapnivalót, a csatos üveg vízzel hígitott borocskát, falt, ivott, majd elszívott egy Kossuthot. Még ült egy pinyurkát, majd folytatta útját. Közeledett az út szélén felhalmozott apróra őrölt bazaltkupachoz, és pár lapáttal rászórt a melegtől megolvadt kátrányos csíkra, ami a betonlapokból készült utat egymáshoz kötötte. Napi harminc kilométer volt a rá rótt szakasz hossza, tizenött az út egyik oldalán, tizenött vissza a másikon. Nyáron könnyebb volt, télen kevesebbet volt úton, s hallgatta, ahogy a négy gyerek azt tervezgeti, felmennek a hegyoldalra szánkózni. Bár szegények voltak de igyekezett mindent megadni nekik, abból a kevéske pénzből, amit a községháza fizetett neki, arra gondolt, a szánkázással kikoptatott sóderes utat majd valakinek rendbe kell tavasszal hoznia.

Szerette a munkáját, valamiféle szabadságot jelentett, ha gondolt egyet megállt, mint a kisrókánál, maga határozta el, hogy komótosan ballagva teszi meg a távot több pihenővel, vagy sietősen és a fordulónál lévő kocsmában tölt el több időt. Munkájára nem volt panasz, az utat rendben tartotta, a ritkásan közlekedő autóka elől félreállt, az elütött állati tetemeket elföldelte, a szekerek lovai után maradt citromokat a verebek méltatlankodása ellenére elkotorta az út közepéről. A falubeliek egyszerűen csak útkoprónak hívták.

Pár napja egy nem túl forgalmas úton Sümeg felé egy lassan haladó járművet kerülve láttam, hogy a modern kor útkoprója permetezi az út mentén növő zöldeket, pipacsokat, sárga virágú növényeket. Az a permetlé minden kis élőlényt megöl, ami nem tud időben elmenekülni és a gyomnak nevezett zöldek is kihalnak. Eszembe jutott a gyerekkorom Feri bácsija, aki hazafelé ballagva egy csokor virággal állított haza, amit az út mellett szedett, és még a cincéreket is átsegítette a biztonságos fűbe a betoncsíkról, amit útnak neveznek.