A férfiak lekászálódtak, a házból kijövő nőik fejüket ingatva segítettek bemenni az ebédlő asztalhoz. A délelőtti kirándulás jó hangulata folytatódott, sohasem láttam Bandika bácsit, a komoly tudósembert ilyen vidámnak, Pista bácsit és Elek bácsit ilyen viccelődős hangulatúnak. Apám némi büszkeséggel konstatálta, hogy a sógorok jól érzik magukat, a család együtt van. Már mindnyájan, akik az asztal körül ültek elmentek a másvilágra, ki-ki hite és meggyőződése szerint foglalva ott helyet. Gyerekként figyeltem őket, utólag bánva, hogy nem jegyeztem fel szavaikat, történeteiket. Lassan az emlékeim is megkopnak, elfelejtem őket s velünk, feledékeny utódokkal együtt eltűnik minden, ami a elmúlt.
November vége felé később is összejött a család éveken keresztül. Hol Badacsonyban, Veszprémben, vagy Rákosligeten körbe ültük az asztalt, s hallagattuk egymást, a régi idők meséit. Mert néha csuda dolgok estek meg a család tagjaival. Szöszi néni szépen megőrízte nyírségi dialektusát, hiába költözött el Bandika bácsival a Dunántúlra, Anyám az alföldi beszédet bírta, Mancika néni kontrázta Szöszi nénit, ő beszélte legtisztábban a Tisza melléki tájszólást. Apám “hetvenkedett”, születésnapja volt, – ezért is szerveződött a családi találkozó, meg persze Erszébet nap, Jolán névnap, András nap is volt. Karcsika bácsi ritkán vett részt ezeken a találkozókon, talán Ida néni, a feleség miatt, de erről nem sok szó esett az asztalnál. Ő pesti volt, a Mester utca környékén laktak. Karcsi bácsi a csokoládégyárban volt mindenes, Iduka sóhajtozott, sok nő volt a csomagolóban. Minden férfit túlélt az asszonya, igaz, fiatalabbak is voltak. A férfiak többsége megjárta a háborút, volt, aki fogságba esett, volt, aki nem jött vissza, és volt, aki kuláklistára került, kényszemunkára ítéltetett. Mancika néni és Szöszi néni a nehéz időket asszonyszemel nézve idézte, a férfiak inkább hallgattak, hümmögtek, néha kifakadva szidták a “cucilizmust”. Kádárban nem bíztak, aki hatvanegyben akasztatott 56 miatt, abban nem lehetett. Bíztak a fideszékben, ahogy Apám emlegette a rendszerváltás előtti időben az akkor még fiatal és demokrata pártot, Antalt komoly embernek, Torgyánt dörzsölt pesti ügyvédnek titulálták. Csurka kései eszméi, zsidókról való véleménye hidegen hagyta őket, mindegyiküjők jó szívvel emlegette akár az alföldi, akár a Tisza melletti faluban szatócs boltot vivő családokat, szomszédokat. Anyám parasztpárti volt, szülei halálukig a földből éltek, a téeszesítés roppantotta meg őket, a földeket, állatokat, mezőgazdasági gépeket be kellet vinni a közösbe. A munkaegység csalafinta számítása kevés jövedelmet hozott, a faluvégi ház kertjében termeltekkel egészítették ki a megélhetéshez szükséges javakat. Volt téma bőven, néhány pohár bor megoldotta a beszélgetés fonalát, s tartott addig, amíg anyám nem hozta az ebéd végét jelző süteményt. Bandika bácsi Fodor Gábor kultuszminisztersége idején fakadt ki utoljára, nem sokkal később elvitte a betegség, túl sokáig kísérletezgetett az izotópokkal, Elek bácsit a Nitrokémiában töltött évek mérgezték, Pista bácsi küzdött az alkohollal és az orosz fogságban szerzett betegséggel. Karcsika bácsi Ida néni halála után egy vidéki kisvárosban húnyt el. Apám kórházba kerülve kiszedte a karjából az infúziós kanülöket, 94 évesen befejezte az életét a Bajcsy kórházban.
Az asszonyok sorban férjük után haltak, mi, az utódok ritkán találkozunk, a nagy vasárnapi családi ebédek véget értek, a dalolásból legfeljebb némi csehtamásos magamban dúdolós maradt.