Az aluljáró egyik Nagykörút felé nyíló lépcsőjét a szalagcímeket harsány hangon kiabáló rikkancs foglalta el. A kissé előrehajló felsőtestű alak a hetes busz utasaira vadászott. Nem kiabált. Néha az újság apróbetűs híreiből idézett, Stanly Levinson rövidke, amerikai és angol jelentéseiből. Tudta, hogy álnév, mely egy budai lakásából soha ki nem mozduló angol tanárt rejt, aki ezekért a kis színesekért kapott aprópénzzel egészíti ki szűkös magántanári keresetét. Ő maga is nála vett órákat hajdan. Akkoriban az orosz nyelv volt kötelező az iskolákban, angol tanárokra nem mutatkozott nagy kereslet. A tanártól szerzett angol nyelvtudásának köszönhetően vált a mozivállalat Báthory utcai irodaépülete harmadik és negyedik emeletének kedvencévé. Néha a hetediken is kérték beugró segítségét, de jellegzetes kásás hangja ismerősen csengett a kisvetítő pénteki szeánszain is. Ő lett a ki tudja milyen módon országunkba bekerülő filmek magyar hangja. A szinkrontolmács. Ezeknek a filmeknek jó része soha nem került mozikba, de a vállalat nemzetközi részlege megtekintésre rendszeresen bekért egy-egy kópiát. Néha a Filmmúzeum is műsorra tűzött néhányat. Volt hát munkája, és olcsóbb volt, mintha teljes szinkront készíttettek volna.
Egy időre átette székhelyét az Astoriához. Ám amikor a Filmmúzeum egyik jegyüzére egy sikerfilm vetítése után a hangját azonosítva felismerte, új terület után nézett. Egyszer a Dob utca sarki önkiszolgáló étterem előtt kószáló Füttyös, nyilván célpontot tévesztve, rávert hátsó felére. A terasz vendégei hangosan felröhögtek.
Aztán a Nyugati pályaudvar előtt vert tanyát. Ám a napi küzdelem a már ott helyet foglaló árusokkal, felőrölte erejét. Akkoriban talált menedékre a Szikra moziban. Megismerkedett a filmszállítókkal, akik a Maglódi úti raktárból motorjaik oldalkocsijaiban hozták-vitték a filmeket. Néha, amikor kevés kópia készült a filmből, moziról mozira pendlizték a tekercseket. Elkezdődött a film fél hatkor a Vörös Csillagban, a fél hétre átvitt első két felvonással pedig megkezdődhetett a vetítés a Toldiban is. Egyszerre két tekercset vittek el a hatból, amíg megfordultak, a másik moziban lepergett a a következő kettő. Nem lehetett késni, a nézők, akkoriban hangos füttyögéssel adtak hangot nemtetszésüknek, ha előfordult ilyesmi. A nagy sietségben persze becsúszott néha hiba. Egy rosszul sikerült kanyarban például, a régi aluminium dobozokat felváltó műanyag hatszázas lecsúszott az oldalkocsiról és a Bajcsy-Zsilinszky útra esve a feket-fehér film negyedik felvonása a kinyílt dobozból kifordulva csak gurult, gurult, a troli megállóban várakozók előtt. Akkor talán volt egy kis csúszás, de ez még mindíg a jobbik eset volt, mint ami a Bányász moziban esett meg. A türelmetlen, bosszús közönségnek a jegyszedő kellett elmesélje a film végét, mert az utolsó két tekercs sajnálatosan mégsem érkezett időre. Ebben a mozi-ban egyébként is csuda dolgok történtek. Egy alkalommal ugyanez a jegyszedő a kötelező Hiradó vetítése után, már a nagyfilm alatt érkezők egyikének helyét keresve, zseblámpájával hadonászva egyszercsak hangosan felkiálltott, “Mindenki vegye elő a jegyét!” Erre persze a nézőtéren kitört a nevetés. Ezek után Miklay Editnek, az üzemvezetőnek kellett rendet tennie. Egyik legjobbja volt ő a vállalatnak, példásan üzemeltette kis csőmoziját, ami sok magyar rendező kedvenc filmszínházacskája lett. Egy időben úgy is nevezték: a Magyar filmek mozija.
Ritkán adatott meg a vidéken élő filmkedvelőknek, hogy a főváros kivételezett nézőihez hasonlóan megismerkedjenek a legújabb, ú.n. “művész” filmekkel. Manapság ezeket szerzői filmnek hívják. A közönséget jobban érdeklőket meg műfaji filmnek. Ezek voltak azok a közönségfilmek, amelyek hősünket gyerekkorában az első sorba váltott kétforintos jegy birtokában látott. S ezek az élmények vitték a film “vászon mögötti” világába is. Kereste azt a bizonyos belső ruhatárt. Felvételizett a Főiskolára, de a vidékről pestre kerülő albérletesnek pénzt kellett keresnie, nem jutott elég ideje a felvételire való felkészülésre: a második rostán kiesett.
Akkoriban a filmek kisebb nézőszámra számítható darabjait a nagyobb városok egyetemi klubjaiban, vagy fesztiválokon lehetett megtekinteni. A filmklubvezetők általában megoldották a fordítást és a hangbemondást a hallgatókkal. Ilyen alkalmak ritkán adódtak az életében. Egyszer kellett csak a veszprémi egyetemi menzán fellépnie. A “Cápa” című filmnek ugyanis cseh felirata volt, és ezt a szervező nem ellenőrizte időben. “Feliratos? – Feliratos! – mondták neki.” – Csak azt nem tették hozzá, hogy cseh nyelven. Cserekópiaként került a Filmarchívumba Prágából. Még időben elérték a tanárt telefonon, s mivel a filmet a Báthory utcai nagyvetítőben többször tolmácsolta már, hát nem esett nehezére végigblattolnia.
Nagy élmény volt, néhány Kőszegre vetődő külföldi érdeklődőnek, az ifjúsági filmnapok néhány BBS filmje. Fordításuk nem volt könnyű, mert többségük még magyar nyelvű dialóglistával sem rendelkezett. Nem hogy angollal! Az ismert kritikus, akinek véleményére akkoriban sokat adtak a filmesek, meg is dícsérte egy írásában. Lecke, felnőtteknek. Valami botrányféle is keveredett, a filmirodának valamiért nem tetszett a szabadság, meg persze az, hogy külföldiek is részt vettek a vitákon, vetítéseken.
A tanár Miskolcon is megfordult, ahol konszolidáltabb filmeket mutattak be a rövidfilmszemlén és főleg baráti országok filmesei voltak a meghívott vendégek. Ideje nagyobb részét a Junó szálló vendégeinek biztosított belépővel, a fesztivál hivatalos programjai helyett kellemes langymelegben, a Barlangfürdőben tölthette. Egyszer a szobája falán átkopogott egy dramaturg lány, akivel azután együtt múlatták az időt.
Valódi szakmai kihívást forditói munkájában a nyíregyházi fesztivál jelentett. Itt az új technológiának számító videófilmeket mutatták be. Talán ha kétszer volt Kenyeres Imre vendége, aki a fesztivál szervezőjeként meghívta a Váci Mihályról elnevezett művelődési házba.
Ezeknek a vidéki fesztiválozásoknak vetett véget véletlen afférja a kor mindenható kultúrmoguljával a pécsi filmszemlék egyikén. Egy, a Pannónia Szálló szobájában színészekkel átborozott világmegváltó éjszaka után az utcára támolyogva ráengedte a forgóajtót a korán kelő kitűnőségre, akit vendéglátói az azóta már lebontott toronyház tetejére kísértek, had’ lássa, hogyan, s miképp fejlődik a város, ahol ő maga is született! Nemhogy ráengedte, de a kísérők rémületére még be is szólt neki, mit lábatlankodik errefelé kora reggel. Ezután nem hívták már a filmszemlék külföldi vendégeinek tartott vetítésekre, pedig a szemle hamarosan Pesten folytatódott, ahol még szállást se kellett volna biztosítani neki.
A Nyugatinál ismerkedett meg a filmeket vidékre szállító vasutasokkal, akik szabályt szegve ugyan, de felengedték a vagonba és a mozgó postával együtt ő is megérkezett egy-egy vidéki városba. Segített elszállítani a nehéz vasládákba dobozolt filmtekercseket a helyi moziba, megismerkedett a gépészekkel és gépház kis ablakán keresztül nézte a már többször is látott mozgóképeket. Így találkozott egyszer Szekszárdon a később híressé vált operatőrrel, Tóth Jánossal.
Megúnva a mozik alagsorát, a pincelétet, egy nap kilépett a Toldi mozi oldalpáholyából a Vadász utcára nyíló titkos vasajtón, és eltűnt az Arany János utca forgatagában.
A pénztáros lány, aki az egyik kajálda teraszán cigizett, később azt mesélte, hogy odaintett neki és a Nyugati felé vette az irányt. Beszélik, hogy felszállhatott egy Bécsbe tartó vonatra, és nyoma veszett. Egy ideig még emlegették, de jöttek a változások, nyíltak a multiplexek, megérkezett a DCP, és eltűntek a gépházak vaslépcsőjéről a filmes dobozok is.
