Olvasási idő 43 perc

tengerparti történetek

DURST GYÖRGY | NAPLÓ

A folyó visszahúzódott, a halászbárkák oldalukra dőlve feküdtek, félig az iszap-nak támaszkodva, horgonyukhoz pányvázva, mint a lovak a part menti mezőn. Várták a dagályt, hogy ismét visszanyerjék méltóságukat, mert hogyan is néz ki egy oldalára feküdt bárka? Szárnyaszegett sirály, béklyóban topogó ló. A csóna-kok árnyékába húzódó tarisznyarákok is várták, mert az alacsony vízben a madarak csőrének szabad prédájként tálalták magukat. Várta Juan is a dagály kezdetét a kékre festett falú kocsmában, ahol az árnyékban üldögélve itta tinto veránóját, időnként egy jégkockát beledobva, hogy hideg ma-radjon, végül már szinte csak hideg vizet kortyolgatva. Lassan indulni kell ki a vízre, kirakni a hálókat az erődön túli mély tengerbe. Még volt ideje, a turisták csak nemrég indultak vissza az apálykor derékig érő vízben megközelíthető római kori maradványokra épült, hajdan a folyó torkolatát, s így a feljebb fekvő várost védő, kétszáz éves falak megbámulása után. Manuel, a helyi halásztársaság által megbízott kocsma üzemeltetője nem várta a víz emelkedését. Eltűntek az egyébként is ritka vendégek, meg felsajlott benne, hogy a balesete előtt milyen izgalom fogta el őt magát is minden egyes kihajózáskor. Hátha most fogja meg a nagyhalat, vagy akad a hálójába egy tenger mélyén pihenő régi váza, amit majd a városi múzeum megvesz tőle! A baleset egy erős levante löket miatt történt, már a part felé tartva. Igaz, ismét csak a pár hal ficánkolt a csónak aljában s arra gondolt, mire lesz elég az értük kapott pénz majd a piacon. Nem figyelt eléggé, a szél meglökte a bárkát, horgony lánca rácsavarodott a lábára, elesett, olyan szerencsétlenül, hogy eltörte a bokacsontját. Nem forrt össze rendesen, bicegett és idő változáskor kínos fájdalmat érzett. A halásztársaság ezután bízta meg a közösségi találkozók és a néha napján betérő vendégek ellátására szolgáló peña vezetésével.

Mióta egyedül maradt kislányával, Mariával, neki kellett gondoskodni mindenről. Feleségét, aki a piac kapuja mellett virágot árult, Margaritát északról hozta magá-val, a hegyekben fekvő fehér városból. Első időben nagyon tetszett neki a végte-len tenger, a vakító fények, ám később, az apálykor visszahúzódott víz mocsaras bűzös párolgása megtámadta a tüdejét, egyre többet köhögött, s végül egy mér-ges szúnyogcsípés fertőzése miatt, lányuk születése után nem sokkal, meghalt.
Mariát az akkor még jobb erőben lévő nagymamája, Manuel anyja nevelte a falu széli házukban, nem messze a folyótól, közel az iskolához. Amikor tizennégy éves lett, a kocsmában segített apjának, kivitte a rendelést, a találkozókon feldíszítette a termet. Ő bíztatta fel az egyik vendéget, a jerezi képzőművész iskola tanárát, hogy fessen halakat, rákokat, tengeri csillagokat a kocsma oldalára, majd a halá-szok beleegyezését elnyerve, a halásztelep néhány épületének falára. Itt ismerkedett meg Juannal, aki eleinte apjának segített a halászatban, majd amikor az öreg már nehezen mozgott, egyedül vitte ki a diesel motoros hajót, a Estrella del Mar-t, a hajó orrára szerelt hálókiemelő daruval egyedül is boldogulva. Egyikük sem tudott elmenni a messzi városba, itt ragadtak a faluszélen, idejük nagy részét a telepen töltve. Juan egyre gyakrabban ült a kocsma asztalánál, nézte-nézte Mariát, ahogy kacérkodva hozta neki a tinto veranót, vágyat érezve a lány után. A két, mogorva apa valami régi családi vita miatt nem szívlelte a fia-talok közeledését.
Ott, ahol a folyó belesímul a tengerbe, ahol a keveredik az édes és sós víz, mé-lyebb is volt, oda kötöttek ki a nagyobb hajók. Nem feküdtek féloldalukra apály-kor, szép rendben álltak a hosszabb rövidebb, kiépített beton mólók kapuval, vé-dett bejáratai mögött. Tekintélyes, két három emeletes tömzsi yachtok, nap elle-ni tetőkkel, a taton kiépített pihenővel, vagy éppen karcsú dupla motoros naszá-dok, néhány vitorlás, egy-két katamarán. Amikor hajnalban elment mellettük Juan halászbárkája, hogy az este kivetett hálókat megnézze és a zsákmányt be-gyűjtse, himbálózni kezdtek, a főárbóchoz hozzá-hozzá ütödő kötélzet csilingelt, mint pesten a Visegrádi utcából a Váci útra kikanyarodó hajnali villamos.
A parton, kerítés mögött pompázott a Yacht klub, tőle néhány kiszolgáló helyi-séggel körbevéve a bár, aminek terasza kinyúlt kissé a víz fölé. A terasz fölé ki-feszített napernyő alatt bronz színű, sportos férfiak és szines fürdőruhás lányok reggeliztek amikor Juan visszafelé tartott. Szeretett volna ő is csatlakozni a moji-tót és hideg sört kortyolgató társasághoz, ám erre esélye sem volt, a klubtagság elérhetetlen árban volt számára, és egyébként is, hogy nézett volna ki a szép nevű, ám kissé otromba hajójával a csillogó-villogó luxus yachtok között. Nem is érezte volna magát jól közöttük, ám a vágy néha feltámadt benne a gazdagság látható jeleit figyelve. A parti őrség hosszú, élénkzöld színű hajója is ott ringot, nem messze a a klubtól a kikötői rendőrség épülete előtt. Néha nagy hirtelen beindítva a három Johnsonnal felszerelt motorost, kikanyarodtak a nyílt tenger felé, ilyenkor tudni lehetett, hogy riasztást kaptak. Vagy egy elsodródott embert kell menteni, esetleg menekültekkel teli szerencsétlenül járt csónak utasait összeszedni, talán egy hajó üldözésére indultak. A közeli kontinensről a gyors csempészhajók dupla fenekű gyomrában gyakran hasist találhattak volna, ám azok, – ha már nem tudtak meglépni az ellenőrzés elől – veszni hagyták az értékes árút, kinyilt a csapóajtó és a tenger elnyelte a gondosan, vízhatlan csomagolásba rejtett, szappan méretű dobozkákat. A parton sétáló szerencsések néha rálelnek manapság is néhány kisodródott darabra. Persze, ez ma már csak a kisebb része az Afrikából, Dél-Amerikából Európába érkező kábítószereknek, nemrég híre járt a cadizi kikötőben lefoglalt konténernyi anyagról. A csempészet még ma is jó üzlet, s ha kicsiben csinálja valaki, a meglévő csekélyke jövedelme kiegészítéseként, akkor még a helyi rendőrség, a policia local is elnézőbb, füvet szívni, csempész dohányt árulni nem olyan nagy bűn, gondolhatják. Egy szűk, kanyargós San Matheo-i utca kapuján a megadott jel szerint kopogtatva pár euróval olcsóbban lehet hozzájutni a cigihez.
Maria és Juan szülei közötti ellenségeskedés a régi, szűkösebb időkben keletke-zett. A tengeri halászat a fogyatkozó zsákmány miatt – ma már úszó konzerv-gyárak szolgálják ki az egyre szaporodó emberiség élelmiszer igényét – a halá-szok rákényszerültek más források után nézni a tengeren. A drogcsempészek előre megbeszéltek szerint az éjszakára kinthagyott hálók bólyáira lesúlyozva kötöttek kisebb csomagokat a marokkói partról származó hasissal. Reggel, ami-kor a zsákmányért kihajóztak, ezeket magukhoz vették, a haltaróba rejtve ma-gukkal vitték. Juan anyja piacon árulta a halat és pult alól adta tovább a köz-vetítőknek, terjesztőknek a kis csomagokat. Egy ellenőrzésen lebukott, és mivel nem árulta el, honnan van a tiltott szer, öt évre ítélték. A Cordoba környéki börtön női szárnyában le is ült három évet, jó magaviselete és kiskorú gyermeke miatt, akit apja nevelt, előbb szabadult. A gyanú, hogy ki árulta el, mit rejt a pult a halféléken kívül, a bejárat mellett virágot áruló Margaritára terelődött. Nem volt közülük való, a hegyek közül érkezett, még az apró ugráló gambita rákoktól is félt, amit forró olajban sütve, csipszként eszegettek. A piaci kofák suttogása soha nem vált bizonyossággá, de kikezdte a két család közötti viszonyt. A válság elsodorta a piaci kistermelők és a halászok reményeit, a tengerparti üdülő komplexumok nagyrészt üresen álltak. A partok szállói kiürültek, a nyaralásra épített házak hiába várták a vendégeket. A járvány ellen hozott rendeletek még szegényebbé tették az embereket, tartalékaik lassan elfogytak. A kékre festett falú kocsmában árván maradtak a tengeri halak és csillagok, bezárt a klub. A bárkák megkoptak, volt amelyik vízzel telve, félig elsülyedve hiába várta a da-gályt. Még a yacht klub is csendesebb lett, az iroda falán szaporodtak a fényképes hirdetések az eladó hajókról. A fiatalok közül sokan a gazdagabb városokba ván-doroltak, a csempészek hajói nagyobbak és gyorsabbak lettek, belsejükben feke-te emberek reménykedtek a jobb életben észak felé tartva. Juan apja halála után a távolabbi városba költözött, alkalmi munkákból élt, egy építési vállalkozó brigádjában segédmunkásként. Pár hónapig dolgozott, majd munkanélküli segélyen élt. Egy félig romos ház szobájában húzodott meg az óvárosban. A történelmi múlt emlékeként számontartott, múlt században emelt épületet a város vezetése adta ki olcsó lakbérért azzal a feltétellel, hogy legalább annyira rendben tartsák, ne dűljön össze. Lakott még ott néhány hozzá hasonló sorsú, bizonytalan egzisztenciájú fiatal, egy egyenes tartású fekete aszszony, aki a fején tartott fonott tálcából saját készítésű karkötőt, nyakláncot, gyűrűt árult, néhány ében színű férfi, ők a homokos partokon kínálták tarka mintájú kendőiket, napszemüvegeket. A román utcazenészek a bárok teraszán egymástól távo-labbra ülő vendégektől próbálták néhány eurót kicsikarni, és a vékony fiú, aki fel-lépő színpadként a magával hordozott deszkáján flamencózva kereste a betevő-re valót. Amikor egy szír menekült család is felbukkant három gyermekkel, ki-csinek bizonyult a számukra kijelölt tér, Juan átadta nekik szobáját. Visszaköltö-zött a folyó torkolata melletti halásztelepre, kicsit kipofozta a régen használt bár-kát, megolajozta a hálókiemelő szerkezetet, és megfoltozta a szakadt hálót. Nem remélt nagyobb zsákmányt, de azt gondolta, ezzel meggyőzőbbé válik a külvilág számára, hogy ő is halászni jár ki a tengerre. A város egyik rock klubjában talál-kozott Miquellel, a dílerrel, aki sok pénzt ígért neki, ha árut hoz.
María a yacht klub bárjában pincérkedett, amióta bezárt a halászok klubja. A vele egykorú fiú, aki mindenesként dolgozott, szólt a főnöknek az érdekében. A hajók vendégeinek megrendelését is teljesítette, néha fura megbízásokat kapott. Hol a szakadt zászló helyett kellett találnia másikat, különleges jerezi bort beszereznie a Tio Pepe pincészetéből, esetleg egy éjszakára szóló alkalmas partnert találni. Némi külön javadalmazás ellenében fűre, vagy hasisra is szert tett a kifutó segítségével. Erről a főnöknek nem volt tudomása, vagy csak úgy tett. Volt rá oka, évekkel ezelőtt megszorongatta a csendőrség, mert az egyik vendég a hajójáról belezuhant a vízbe és meghalt. Kiderült, hogy kábítószer hatása alatt állt és az is, hogy alkalmazottja az árut a helyi piacon szerezte be pult alól. Maria így szerzett tudomást, arról, hogy Juan anyját ki adhatta fel, de már ez nem számított. Juan a tengerről a kikötő felé tartva látta őt, integettek egymásnak a délelőtti fényben, később találkoztak. A régi vágy, hogy egymáséi legyenek, ismét felébredt bennük.
A yacht-kikötő előtt időnként megjelent egy nyitott tetejű elegáns autó, néhány fiatal lánnyal és az autót vezető férfivel. A város menő ügyvédjének hajójára ér-keztek. A lányok cserélődtek, de egy keskeny szíjon lógó, vitorla vászonból ké-szült kisebb sporttáska mindíg előkerült a kocsiból. Soha nem jött velük senki más, csak a lányok, és amikor a hajótest ritmikusan inogni kezdett, még a tele-fonokat is kikapcsolták. Italokat, tapaszokat rendeltek amit María vitt a hajóra, vacsorázni és bulizni El Palmar valamelyik chiringitójába jártak, ahonnan csak a hajnal hozta őket vissza. Ott a társaság kiegészült a helyi vezetőkkel, üzletembe-rekkel, akik a partszakaszra tervezett hatalmas üdülőközpont megvalósítására szánt euró milliókból akartak részesedni. A több hektáros földterület ingatlan értékesítésére kiírt tartományi pályázatot az ügyvéd úr nyerte el. Az ötven kö-rüli ügyvéd és barátja, aki vizisíelt, néha elhagyva a partot, elszáguldott a nyílt tenger felé, amíg a lányok a parton a bár teraszán napoztak. A partról már nem látszott szabad szemmel, merre húzzák a csíkot, és hogy rövid időre megállnak egy másik, dél felől érkező gyors hajó mellett. A vászon sporttáska egy hason-lóval helyet cserélt, s már száguldottak is tovább. A partra érve összeszedték a lányokat és az elegáns, nyitott tetejű autó visszaindult utasaival a városba.
Háromkerekű motoros triciklijével néhanapján Juan is elindult a piacra a zsák-mánnyal, ami hálójába akadt. Eldöcögött az ideiglenes kerítés mellet, ami az érté-kesítésre kijelölt területet határolta a város szélén, nagyszülei lakatlan háza, el-vadult kertje láttán eszébe jutottak gyermekkori emlékei. Lassan-lassan gyűlt a pénz, amiből fel akarta újítani, hogy Maríaval ott kezdje el közös életüket. A piac melletti mindig zsúfolt bárban megivott egy pohár sört, amit Miquel fizetett neki. Cserébe kapott egy kisebb csomagot, Juan pedig egy borítékot, amelynek tartal-ma nagyrészt a yacht klub kifutó fiújának kezében landolt. María egy nap üzenetet kapott, hogy a hegyekből származó anyja testvérének halála után, mint örökös, jogosult a hagyatékra. A vidékre jellemző kőházzal bíró terület jó része a sziklás csúcshoz közel feküdt, ahol a kecskék jól érezték magukat, más gazdálkodásra kevésbé volt alkalmas. Szép kilátás nyílt a völgy felé a ház ablakából el lehetett látni a tengerig, a hegy felé dió-és mandula fák húzódtak meg a cserjék között. A törvények előírása szerinti adóra, amit ki kell fizetni, nem volt elég pénzük kettőjüknek sem, ám a hegyek csábítása erős volt. Szerette nézni a végtelenbe száguldó szörfösöket, irigyelte a kyte-paplan ernyője alatt le-vegőben forgó, deszkájukkal egybeforrt testeket, a vízisíelőket, de a klub vendé-geinek kiszolgálása, ahol ő is kapott részeg ajánlatokat, már zavarta, különösen amióta Juannal akart élni.
Trafalgar sziklája alatt, ahol a világítótorony áll, erősen örvénylik a víz. Nem volt olyan veszélyes, mint Gibraltárnál, ahol a két nagy tenger, a Mediterrano és az At-lantico találkozott, de a halászok inkább elkerülték a fehér homkos partot, amiről az öböl a nevét kapta. Itt találkozott az angol és a francia-spanyol hajóhad az ezernyolcszázas évek elején, ahol a napóleoni idők legnagyobb tengeri csatája zajlott. Az ütközetben, majd azt követő viharban sok hajó elsüllyedt és a mélységből még ma is előkerülnek régészeti leletek, kincsek. Juan és María, megcélozta a veszélyes vizet, hogy szerencsét próbáljanak. Hálójukat vízbe vetve, búvár szemüvegben, vaskampókat húzva keresgéltek. Belefáradva megpihentek, s nem figyeltek a közelgő viharra ami éppúgy, – mint azon a híres napon, amikor Nelson győzelmet aratott a spanyol armada fölött vagy kétszáz éve – kitörni készült.
A csónak aljában fekvő María ébredt fel egy nagyobb hullámlökésére. A vihar már nagyon közel járt, Juannal együtt igyekeztek a part felé, de szinte tehetetle-nül sodródtak a világító torony szikláinak. Amikor már majdnem nekicsapódtak, hátizsákjukat magukra kapva vetették bele magukat a vízbe és egymást segítve evickéltek ki, átázva, szinte ruha nélkül. Nekindultak a homokviharban a parton, magával ragadta őket a szél, a hippik bezárkoztak kocsmájukba, orruk se látszott ki. Meghúzták magukat éjszakára az egyik partra vetett törött oldalú csónakban, amit a menkültek otthagytak. Amint hajnalodni kezdett, a vihar elállt, tovább mentek a víz mentén a hegy felé. Kivilágosodott mire elérték a nudista strandot. Akinek nem maradt ruhája, amivel takargatni tudta volna magát, annak legjobb hely rejtőzködésre a meztelenek között elvegyülni.
A yacht klub kifutója kereste már Juant a legutóbbi tranzakció pénze miatt, aki nem került elő. Maríat sem találva, elindult keletnek, a part vonalát követve, Tarifa felé. Az “Estrella del Mar” törött oldalával, megrongálódott kormánnyal a világítótorony sziklájánál hánykolódott. Nem talált nyomokat a parton, egy ken-dőn, meg egy szíjon lógó csaton kívül, ami lehetett egy vászontáskáé, de egy kutyapórázé is. A part közelében a hippi bár vendégeit és pincéreit hiába kér-dezgette, a víz vélhetően elsodort mindent. A halásztelep kofái azt suttogták, hogy az isten megbüntette a haragosok leszármazottait, és a telep kis kápolná-jában engesztelő misét tartottak.
A Playa del Pirata kekeny homokpadjára hozták ki a hullámok a két méter körüli, torpedó alakú vörös húsú tonhal tetemét. Pár napja hánykolódhatott már a víz-ben, talán egy hajócsavar vagy – sérülését látva – orka támadás áldozatává vált. Az augusztus végi strandolók körbeállták, néhányan orrukat befogva, mert kezdett büdösödni, ám ez a szelfiken nem látszott amiket készítettek, és küldtek ki tudja hová és kinek. Hamarosan megérkezett a kikötői szolgálat motoros gumicsónakja, kötelet kötöttek a farok részhez és bevonszolták a nyílt vízbe. Azt mondták, hogy ez a legjobb megoldás, a lassan elsűllyedő testet a kisebb ragadozó halak, rákok hamar felfalják. Vélhetően az éjszka elcsendesedett vihar vetette partra a másfél mázsa körüli haltetemet. Később mintha mi sem történt volna, a bámészkodók visszatértek hideg söreikhez a chiringitó teraszára. Néhányan biciklijükkel indultak a hegy felé elkanyarodó keskeny beton úton, lihegve találgatták, miért támadnak mostanában a kardszárnyú delfinek már a kisebb hajókra is, arra jutottak, megőrült a világ, vagy legalább is arrafelé tart.
Figyelték, ahogy bevontatták a tonhal tetemet a vízbe, és a lassan benépesedő strandon elhelyezkedve számba vették a hátizsákban megmaradt dolgaikat. María a kendőjét veszítte el, Juan pedig a kis vászontáska szíját, de a nájlonzacskóba csomagolt köteg pénz nem ázott el. Pár napot a núdisták között töltöttek el, a közeli chiringitóban ételt és italt, a parton kószáló fekete embertől elefántos kendőt vettek. A part mellett már nem lehet tovább menni, a nudista strand után véget ér az út, magas tengerpart következik, amelynek egyik nagyobb sziklájára meztelen keblű szines sellőt festett valaki, és fölé Welcome! feliratot, amit a hajóval elhaladók láthattak csak. Mintha Odüsszeiusz szirénje hívogatta volna az arra tartókat. A sziklás meredély alatti szirt, Punta Paloma, nevét a hegytetőn, az erdőn keresztül megközelíthető Punta de la Breña falu határában álló különös épületről kaphatta. A múlt évezredben épült magas kőfalakba, cserépedényekből kialakítva mintegy hétezer lyuk van, galambfészkek. A messzire induló hajósok ketrecekben vitték magukkal a madarakat, húsuk élelemként, ürülékük puskapor alapanyagként szolgált magas salétrom tartalmuk miatt. Az állatokat az öbölben horgonyzó hajók csónakjai vették fel, s rakodták át a fregattokra. A hajdan galambokkal teli falak mára jobbára lakatlanok, a vele egybe épült masszív kőház túrista lakként működik, a csendességre vágyók, és a világ szeme elől való rejtőzést keresők számára. A mogorva gondnok nem kérdezett tőlük semmit, ő is a világ elől menekülve szerezte meg az állást a hely tulajdonosaitól annak idején. Idegenvezetőként mutogatta a ritka látogatóknak a magas falakba épített galambfészkeket, a három nyelvű prospektusokat inkább félretéve.
Valdevaqueros nevű település igazából nincs. Van egy kis bolt a Tarifa felé vezető út mellett, étterem és a Tarifáig tartó hosszú homokos tengerpart, telve drága kempingekkel amelyek nyáron tömve vannak. Egy tábla mutat dél-kelet felé, Afrika 8 km. Itt a legjobb a szél, ha levante fúj akkor a part felé tereli a szörfö-söket, ha poniente, akkor nyugatról keletre tarthatnak könnyedén. Ezért állan-dóan telve van a hosszú beach, mindenhol autók, kisebb lakóautók, alvásra is alkalmas furgonokból átalakított hippi buszok. Németek, hollandok, angolok, né-hány francia, és persze, spanyolok. Az út és a tenger közötti terület nagy része szabadon állt még pár évvel ezelőttig is, nemrég körbekerítették, a vadkem-pingezők. szörfösek elől elzárták. A kis boltban hallottam, hogy a területet meg-vette egy gazdag német, aki fizetős helyet alakít majd ki, parkolót, némi infra-strukturális befektetéssel komfortossá téve a területet, sikerrel kecsegtető üzleti vállalkozást remélve. Az öböl hegy felé emelkedő nyugati oldalát évről-évre lassan növekvő dűne zárja, mutatva a szél erejét. Amikor levante van és apály, a visszavonult víz szabadon hagyja a hosszú partot, a finom homokot a szél felkapva építi minden évben egy kicsit tovább. Időnként jön a városból egy munkagép, és szabaddá teszi a part kiszögelése felé vezető keskeny utat. Az ember megpróbálja maga alá gyűrni a természetet, eleledkezve arról, hogy ő is csak része, így saját maga-magát akarja leigázni. Figyelve a tendenciát, ez hamarosan sikerülni fog. A dűnére felkapaszkodva kelet felé nézve Tarifa és a mögötte magasodó hegy zárja a kilátást a Földközi-tenger felé. A hegyen kialakított parkoló mellett működő bár boltjában afrikai csecse-becséket árulnak és a teraszáról pompás kilátás nyílik az afrikai kontinensre, balra nézve pedig a gibraltári sziklára, ahol majmok tanyáznak.
María és Juan észak felé tartva elköszönt a galambház gondnokától, elindultak hogy María örökségét átvegyék, mielőtt lejár a határidő. Tarifáig busszal mentek, ott egy kávézót bérlő magyar haverjától megvették a kiszuperált, de még éppen működő sárga Mercedes furgont, amibe még egy fürdőkád is be volt építve, – igazán komfortosnak számított. Kaptak a gondnoktól egy castellari címet, Hermanét, aki a valdevaqueroszi befektető ismerőseként fordult meg nála. Her-mant nem érdekelt a biznisz, inkább megvett a tengerparttól távolabb lévő falu-ban a hegycsúcson lévő vár alatt egy múlt századi házacskát. Buja, teraszos kertje volt, megtermelte magának a zöldségeket, narancsot, fügét, citromot, beleértve a marihuanat is persze. Egy hamburgi színház volt kellékeseként nyugdíjból élte életét, festett, faragott, zongorázott. Néha meglátogatták volt kollégái, színészek, rendezők pihentek meg nála elszökve a világ elől. Ilyenkor bohémtanyává változott az egyébként nyugodt hely, a helyi bár megtelt élettel. Barátsággal váltak el, Hermann segítséget ígért nekik, ha megszorulnának valamiben. A hegyek között kanyargó úton haladtak tovább, meg-megállva, keresték a GPS jelet, ami a völgyekben elveszett. A távolban füstöt kavart a szél, a nyár végén gyakran voltak erdő tüzek, egy picike harmatcsepp is képes volt nagyítóként összegyűjtve a napsugarat lángra lobbantani a kiszáradt avart. A völgyek mélyére köd ereszkedett, vagy fel sem szállt az éjszakai pára, lassan haladtak kímélve a harminc éves furgont. Egy éjszakát a banditák földjének nevezett vidéken töltöttek, ide menekültek, ha hinni lehet, Prosper Merimée csempészei a “Carmen”-ben. Casaresben megálltak egy éjszakára, had’ pihegje ki magát az öreg motor, megnézték a várat, barátkoztak a meredek utcákkal. Nem messze ettől a fehér falakkal ékeskedő ékszerdoboztól, a nagy hegy túlsó oldalán a pár házból álló tanya mellett várt rájuk María öröksége. A hivatalos formaságok intézésére a távolabbi Ronda nevet viselő, egyébként gyönyörű városba kellett menni. A hivatalban kiderült, hogy a törvények szerint a terület piaci értékéhez hozzárendelnek egy helyi adó, ami közel egyharmadával megnöveli a befizetendő összeget. Ez elvitte szinte minden pénzüket, amit a ház rendbe rakására és a gazdaság fejlesztésére szántak. Az éjszakát az régi városrészt az újjal összekötő impozáns völgyhíd alatt futó folyó mellet töltötték a furgonban. A kőház sziklába vájt pincéjében kecskesajtot, lekvárt és diót találtak, némi bort, volt vagy tíz kecske – ahogy össze tudták számolni a sziklákra felmászó állatokat – azok közül is kiválasztottak kettőt, betuszkolták a furgonba és eladták őket a hétvégi vásáron Jimena de la Fronterában. Egy év alatt sikerült nekik beletanulni a gazdálkodásba, Manuel sajtot készített, María pedig a kert végében felállított kaptárak mézéből különféle gyümölcs darabokkal ízesített mézet. Az öreg Mercedesből kiszerelték a fürdőkádat, felcipelték a kert végébe, amibe esővizet gyüjtöttek az állatok itatására. A kád helyén elfért egy nagyobb fekhely. Juan elvitte Hermanhoz az autót, onnan együtt levitték a német haverjának, a közben elkészült tengerparti parkolóhoz. Azért is kaptak valamenni pénzt. A bejáratnál áll azóta is, a parkolóőr pihenő helyeként szolgál, ott kell fizetni a díjat, éjszakánként tíz eurót, óránként egyet. Nagy a forgalom, olcsóbb, mint a kemping, a sárgára festett öreg Mercedes a cég reklámjává vált, piros betűkkel ráírva “Estrella del Mar”.
A kőház teraszán a hálóból készült nyugágyban egy bozontos hajú férfi regge-lente kávét kortyolgatva felnéz a sziklacsúcs feletti tengerkék égen köröző kese-lyűkre, megszámlálja a kecskéket. Néha elővesz egy távcsövet, azzal pásztázza a Gibraltári sziklát, a vele áttellenben lévő Atlasz északi csúcsait, és az Algeciras-i kikötésre a szorosban várakozó hatalmas konténer szállító teherhajókat. Még megremeg a karjára tetovált sellő, de már nem vágyakozik a vízre María mellől úgy, mint Störr kapitány.

írásaim

irodalom/napló

Durst György: BADACSONY, BAZALTORGONA, BOROK

Durst György: JÉGBOR

Durst György: HAJÓ, HORGÁSZOK, BARÁTOK

Durst György: HÉTVÉGI MOZAIKOK

Durst György: MOZAIKOK NO2.

Durst György: ENTRE DOS AQUAS*

Durst György: MACSKA ÉS MACINTOSCH

Durst György: AZ OLASZ GÉPSOR

Durst György: ÁLOM

Durst György: ÜZENET

Durst György: MENEKÜLŐ TÖRTÉNETEK

Durst György: MOZIMESÉK

Durst György: OTTHON /ITTHON

Durst György: JÓ BOR

Durst György: TÖRTÉNETEK A KÉKACÉLBÓL

Durst György: TÖRTÉNETEK A KÉKACÉLBÓL 2.

Durst György: TÖRTÉNETEK A KÉKACÉLBÓL 3.

Durst György: PINCE TÖRTÉNETEK I

Durst György: PINCE TÖRTÉNETEK II

Durst György: PINCE TÖRTÉNETEK III

Durst György: TENGER, FÁK, VÍZ, EMBER

Durst György: TAVASZ

Durst György: JEREZI ANZIX

Durst György: REJTŐZKÖDŐ GYEREKKOROM

Durst György: REJTŐZKÖDŐ GYEREKKOROM II.

Durst György: REJTŐZKÖDŐ GYEREKKOROM III.

Durst György: SÁRGABORSÓ FŐZELÉK, FELTÉTLENÜL

Durst György: “SEJ AZ ARANYHÍD VENDÉGLŐ AJTAJA KITÁRVA!”

Durst György: NEHOGY NŐI KEZEKBE KERÜLJ!

Durst György: A FELEJTÉS RÉTEGEI

Durst György: MIELŐTT MÉG ELFELEJTEM

Durst György: ÚTKÖZBEN 1.

Durst György: ÚTKÖZBEN 2.

Durst György: ÚTKÖZBEN 3.

Durst György: TENGERPARTI TÖRTÉNETEK

Durst György: TENGERPARTÍ TÖRTÉNETEK 2. 

Durst György: TENGERPARTI TÖRTÉNETEK 3.

irodalom/tárca

Durst György: AZ UTOLSÓ HATLAPÚ

irodalom/novella

Durst György: TÖRTÉNETEK A KÉKACÉLBÓL 4

Durst György: AZ ÚTKOPRÓ

Durst György: AMIKOR PITYMALIK

szerk

Durst György: LEVÉL EGY ÁLOMRÓL