Olvasási idő 9 perc

rejtőzködő gyerekkorom

„ÉKESEN BÚJJ ELŐ, KŐ ALATT REJTŐZKÖDŐ GYEREKKOROM” (BEREMÉNYI GÉZA)

DURST GYÖRGY | NAPLÓ

I.
Az első bálom valamikor 1960 körül lehetett. Nem valami fényes teremben, hanem az általános iskola olajos fűrészporral kezelt padlóján táncoltunk. A padok oldalra huzkodva az ablak alatt voltak, az ülőkéken Anyukák és Apukák. Köztük az enyémek is. A nyilvános bemutató valahogy az év végén volt, előtte gyakoroltunk, Gitta néni volt a tánctanár. Róla már írtam, az összevont alsó négy osztály tartozott hozzá. Néha vigyázni kellett a kertben a csirkékre, nehogy elvigye őket a héjja, vagy a seregélyeket riogattuk a szöllejéből. Páros csárdást tanított nekünk, kettőt balra, kettőt jobbra, majd kis forgás és kezdtük újra, kettőt jobbra, kettőt balra. Párom Z. Panni, szép szőke leányka volt, egyforma magasak voltunk, vagy egyforma kicsik? – mindegy is. Beöltöztünk, rajta forgós szoknyácska, rajtam fiús, vasalt pantalló, fehér ing. Izzadt a tenyerem az izgalomtól, ő volt az első szerelmem. Nagyon plátói, semmi telibe viszonzott vágyakozás. Ám azt hiszem, ő sem volt közömbös irányomba. Mint írtam, az utolsó évünk volt, negyedikesek. Ősszel elkerültem a Tomajra, a vasút melletti alsó iskolába, majd a felsőbe. Ő nem tudom, hová került.
A felső iskola udvarán hatalmas platán fa ontotta nyár elején a helikopter propeleréhez hasonlító termését, unalmasabb órákon azt számoltam, hány esik le. Kicsit magasabban, az udvar széle fölött kattogtak a csillék, a hegy oldalából vitték a bazaltot a kikötőbe, ahol kiborítva tartalmukat uszállyal szállították a partfalat megerősítendő, gátakra, építkezésekre. Volt, hogy a drótkötél állapotát ellenőrző bácsi utazott az egyikben, ilyenkor még a szigorú Mátrai tanár úr sem tudta visszafogni az osztályt, az ablakohoz tódultunk, képzeletben vele utaztunk fel a hegyre. Erős szürke bazaltot bányásztak, különbözött a révfülöpi vörös kőtől, ami lágyabb volt, abból kerítéseket, építettek. Badacsonytomaj kéttornyú katolikus bazalt templomát ma is megnézik, persze, a révfülöpi piros kőböl épített evangélikus templom is szép látvány. A felső iskola egyik osztályába járt R. Judit, az állomásfőnök lánya. Szép vörös haja rövidre vágva, kék szeme villant, ő volt a második szerelmem. Áthelyezték a papát Keszthelyre később, nem találkoztunk egy darabig, ám egyszer írtam neki, majd válasza után fogtam magam, vonatra szálltam, megkerestem. Az állomás melletti parkban sétálgattunk, talán kicsit csókolóztunk is, de lehetséges, hogy ez már csak az én emlékeimben szerepel.
Szüleim halála után előkerült egy dobozkából a válasz képeslap a keszthelyi állomás épületével, azon írt.
A tomaji iskolába biciklivel jártunk, Takács Gabival. Neki komoly férfi biciklije volt, az aktatáskáját a vázra csukva hordta. Azon tanultam én is bicajozni, igaz, a váz alatt tekerve, kifacsarodott derékkal. Aztán kaptam egy női biciklit, orosz gyártmányút, elől a kormányrúdon kis lemezke csillogott. Ez ellensúlyozta a női bicikli voltát, a táskámat a kormányra akasztottam. Ha felsőúton mentünk, a Szent Donát kápolna után volt egy húzósabb emelkedő, ha azon áttekertük magunkat, akkor már lazán begurultunk a faluba. A kápolnába néha Apám elcipelt magával, de gyakran előfordult, hogy a tomaji kéttornyú templomba kellett elgyalogolni. Valahogy nem tudtam áhitatos képet vágni egyikben sem, hideg volt, fáztam, végül is elkerült a vallás, ateista lettem, de a templomokat azért megnézem. A templommal szemben volt egy borbély műhely, a cégér, egy réz korong fityegett a szélben a bejárat mellett. Ma sem tudom, mit is akart jelképezni. Apám hajat nyíratott, bajuszkáját maga rendezte. Nekem az akkori divatnak megfelelően felnyírt tarkójú frizurát rendelt. Nem tiltakoztam, a lázadás és a hosszú haj már csak középiskolás koromban ragadt el, távol Badacsonytól.
Néha télen szépen befagyott a Balaton, akkor korcsolyával jártunk, s persze biciklivel is próbálkoztunk. A jégen való suhanást, gyakran követték hatalmas esések, különösen megálláskor. A Tátika elé vagy három-négy betongúlát telepítettek, a déli szél néha feltorlaszolta a jeget, azokkal védték az épület földszintjét. Ott mindig maradt egy kis hó a szél árnyékban, azon könnyebben meg tudtunk állni a biciklikkel.