Olvasási idő 11 perc

pince történetek iii

A kéthetente következő badacsonyi látogatás már anyámnak se volt jó, apám sem bírta, és a szőlő sem. Mert eleinte lelkesen buszozott át a városon Ligetről a Déli pályaudvarra, ahonnan mint nyugdíjas, kedvezménnyel utazott Badacsonyba. Két-három napot töltött ott, kapálgatott, becézte a borokat, néha találkozott cimborákkal. Egyre gyakrabban emlegette a Jókai féle mondást: “Aki szőlőt ültet, nagy urat vesz magának”. Mert a Pestre költözés után sem volt szíve megválni az ottani pincétől. Ám egyre fárasztóbbá vált számára az utazás és gyakran előfordult, hogy nem tudta elvégezni a feladatot, mert az eső lehetetlenné tette a peronoszpóra elleni permetezést. Fájó szívvel eladta a hegy lábánál fekvő szőlőt, rajta a bazaltból épített pincét. Amikor utoljára voltunk ott együtt, egy S8-as kamera volt nálam felvettem, ahogy a sorok között ballagva, a leveleket simogatta, a szemét törölgetve búcsúzott. Nekem csak vagy tíz év múlva kezdett el fájni, ami neki akkor bánatot okozott.

Pár év múlva egyik nap a csepeli panelba beállítottak szüleim és nagy boldogan mondták, vettünk nektek egy telket, közel a Dunához! Még mind a ketten javában dolgoztunk, a gyerekek kicsik voltak, vittük-hoztuk őket az iskolába, Zsuzsi a belvárosi iskolába járt tanítani, én Pasarétre, a filmgyárba. Nem igazán tudtunk mit kezdeni a hírrel, de láttam apám és anyám szemében a csillogást, földet vettek, új feladat van! Apám hetven körül járt, anyám tíz évvel volt fiatalabb.

A telek nem volt nagy, a volt TSZ elnök ügyesen megszerezte a Duna árterében fekvő szántóföldet, felosztotta vagy tíz egyforma részre, úgy árusította, darabonként. A miénk a Duna felé lejtő zsákutca közepe táján feküdt, ami később jó választásnak bizonyult, mert az időnkénti áradás már éppen nem érte el, míg az alsó szomszédok házait vitte a víz. Jó gazdag öntéstalaj – mondogatta, s persze az első a szőlő telepítés volt. Az annak szánt területet vagy hetven centi mélyen megforgatta, az ásó nyelére vésett vonal volt a mérce, azt mutatta nekem is, amikor besegítettem. Folyt a víz rólam, a tenyeremet feltörte a nyél, pedig könnyű, homokos volt a föld. Szerzett vagy három kocsi istáló trágyát is valahonnan az utca végi lovas Jóska, vagy szomszéd Sanyi bácsi segítségével. A ligeti kertből hozott vesszőket a budafoki kertészetből beszerzett oltványokkal kiegészítve alakult a ki a terület, kétszer öt sor, minden sorban tíz karó, minden karó mellét két tőke került.

A pince előkészítési munkálatokhoz szerzett egy tervezőt, a pince fölé présházat, szerszámtárolót kért, meg az építési engedély beszerzését. Fenyővári úr a mi emberünk, szereti a bort! Ment a tervezés, fogyott egy kis bor is, s hogy, hogy nem a pincelejárat valahogy kimaradt a rajzból. Nem csináltunk belőle nagy gondot, az engedély már megvolt. Egy markológép segített a nagyját kiásni, hagytunk helyet a lejárati lépcsőnek is, kézzel utána igazítottuk a falakat. A kertbe fákat ültettünk, két meggy, cseresznye, diófa, három szilva, egy őszibarack két körtefa volt az udvarban, az utcán két mandula virágzott. Később egy nyírfa, mogyoró bokor, fűzfa és egy erdei fenyő is került az udvarba.

A pince falait ú.n. úsztatott betonból készítettük két kis vakablak és egy ajtó méretű bemélyedéssel. Apám egy kis oldalágat is akart még, annak kiásását rám bízta. A tetejét a vasalt betongerendák közé kirakott tégla boltívek tartották. Két rakamazi rokon segített, a sógor, aki orosz fogságban, az unokatestvér, aki amerikai fogságban volt, ott tanulták ki a kőműves mesterséget. Vidám napok voltak, nagy nyári meleg, deszkákból ácsolt priccsen aludtak az alakuló pincében.

A nyár végére elkészült, vasajtaja volt lent és eleinte egy féleresz fedte a lejáratot. Az engedélyben szereplő húsz négyzetméteres tároló a tervek szerint fából készült volna, de annak falai végül is bontott nagyméretű téglából épültek fel a sógorok segítségével. Lassan-lassan felépült a ház ahol később laktunk, sok-sok baráti segítséggel. Sokan megfordultak ott magyar filmes barátaink közül, az ujgúr torokhangú énekesektől, a Łódź Kaliska művészcsapaton keresztül

Jim Starkig, Jarmusch produceréig, Jonas Mekas litván származású New Yorkban élő filmesig.

Epilógus

Az oldalág építése elmaradt, a gyerekek elköltöztek, ketten maradtunk. A város fárasztóvá vált, nyugdíjasok lettünk. Új életformánkká vált az öreg lakóautónkkal való csavargás, a kert gyakran magára maradt, a szőlő is megöregedett. Már nem termett olyan bőven, egy erős téli fagy megtizedelte a tőkéket, nem takartam be földdel a sorokat. Még vásároltam vörös bornak való szőlőt Eger környékéről, de az a tudás, amit apámtól kaptam a szőlő művelés terén lassan elkopott.

Azt hiszem, az utolsó lökést az adta meg végső döntésünkhöz, hogy eladjuk és eköltözzünk, amikor a legalsó szomszéd gyerekei bűntársukkal betörtek a házba, amíg mi valahol külföldön jártunk. Rendesen kiraboltak bennünket, véletlennek köszönhetően lebuktak, rendőrség, börtön. Az utcabéliek közönye elvette a kedvünket az ottléttől, elköltöztünk vidékre. Feladtunk mindent, ami a helyhez kötött bennünket. A zalai ház kertjében pár tőke csemegeszőlő van, pince nincs, csak egy kb. két méter mély verem, lehet, hogy egyszer abba még kerül bor.

A pálinkafőző is megvan, apám emlékére biztosan fogok még pár litert főzni, reggelente egy pinyurkát kóstolni.