Olvasási idő 8 perc

nehogy női kezekbe kerülj!

Valami buliban lehettem egy lakásban, vegyesen feketék és fehérek, hangosan rappelt valaki, egy ajtó mellett ültem a földön, amikor rám esett, szinte rám ült egy fekete srác, Bankoléra, a színészre emlékeztetett, felmordultam, hé nigger! – amikor az ajtó másik oldalán, a fal melletti piros bőrkanapéra Kamala Harris huppant le rámcsodálkozott, hogy ezt a harlemi dialektust honnan veszem, nem haragvóan inkább egyetértően reagálva kifakadásomra, mivel a srác, a színész, majd’ kiverte a kezemben szorongatott két könyvet, amit Czabán adott a Hypopompikában, s mintha a piros bőrkanapé is onnan lett volna kölcsönözve a lakásba, ami közel lehetett a Libellához, mert amikor feltápászkodtam és elindultam a Gellért tér felé fordulva, visszaintegettem a kocsma teraszán Wéber Kristófnak, aki harmadik sörét kortyolgatva nézegette Leicáját, vagy a szemével, vagy a masinával volt valami gond, mert nem tudott éles képet készíteni, később elküldte megzenésített nevem kottáját egy kissé életlen kép kíséretében, szóval a Gellért térnél, ahol a házaságkötő terem volt régen a sarkon, ráfordultam a bartókbélára, elhaladtam a ház előtt, ahol Horváth Gyuriék laktak az emeleten, elértem a titkos katonai objektumot, amivel szemközt gyakran várakoztam a szarvasos volgában az ötödik hadsereg felderítő tisztjére, az ezredes elvtársra a Mészöly utca sarkán a borozó bejáratához közel, mert a fontos megbeszélés után mindíg a borozóban kötött ki, igen abban az utcában lakott Illy Kati, akinél szelídebb hangú felvételvezetőt nem ismertem, kiabálni is csak egyszer hallottam, amikor Bódis Jancsi…

valami lehetetlen feladattal bízta meg Erdély Miki filmjének, a “Vonatút” forgatása kapcsán, hogy szerezzen már valahonnan egy hangmérnököt Nagrával, mert Miklós magából kikelve követelte, hogy mi az hogy nincs hang, mert nincs Nagra és hívja fel valaki Nagra elvtársat és beszélje meg már vele, hogy márpedig neki kell, mert a Hatvanig és vissza út alatt az Indigósok egymás kezébe tovább adva az Arryt, beszélgetni fognak, meg hát a vonat suhanásának is van hangja, azt is rögzíteni kell és nem tud mindent Stocki megoldani, neki a kamerát kell felügyelni, szóval ahogy már majdnem elértem a B32-es galéria elé, ahol kiszélesedik az út és hirtelen Gárdonyi térré változik egy ócskapiacba csöppentem, kezemben a két könyvvel követtem Zalka Imit, aki a két kisebbik lányával, Lénával és Lolával ott bóklászott, valami fa fényképezőgépet nézegetett, már éppen megszólíthattam volna, amikor elém pattant egy srác és kezében valami fura szerkezetet mutogatva próbált rávenni, hogy vegyem meg, olcsón adja, kissé riadtan az erőszakos kínálástól hátra lépve majdnem beleléptem egy pokrócon kirakott Optima típusú táska írógépbe, amilyen Tolnai Ottónak is volt, amit a mellette ülő árus rossznéven vett, teljesen érthető módon.

Talán nem kellene párhuzamosan olvasnom Bukowskyt és Kemény Lilit, gondoltam, amikor félig leragadt szemmel bekaptam a reggeli gyogyóimat, mert a vonaton, a Göcsej expressznek elkeresztelt vicinálison huzatott kapott a biccentő izmom, na nem, nem a klímától, az nincs a vonatokon, hanem a lehúzott ablakon beáradó szél miatt (a vonatok pontosak voltak, Erdély filmje pont két óra hosszú, mert Hatvanig egy óra volt oda és egy vissza) most késnek, és azóta nem tudom balra fordítani a fejem, úgy jártam, mint Xantus Jani “Női kezekben” című filmjének főszereplője, akit saját maga alakított, hiába kenegetem krémmel, és az éjszakai nyűglődés után hajnaltájt fáradtan belezuhantam ebbe az álomba.