Ne érj hozzá kesztyű nélkül! Ritkul a bejáraton kijövő emberek tömege, a kilépésnél is ellenőrzik az igazolványokat a kapuőrök. Épp olyan igazolványuk van, mint ami nekem. Néhányukon kesztyű. Azok az emberek tudják, mi van a tokban, ők teszik bele az érintésre is halálos mérget – mondja a bozontos hajú anarchista, majd eltűnik az oszló tömegben.

xxx

1985 nyarán voltam Moszkvában valami filmes delegációval, a Vörös tér folyó felé lejtő oldaláról néztem az erődöt, a Kreml palotát. Valahol ott állhattam, ahol pár évvel később egy kisrepülővel landolt egy vakmerő német diák. A Blazsennij székesegyház eltörpült a komor falak mellet. Eizenstein Rettegett Iván című filmjében monumentálisnak hatott. Cifra tornyaival kitűnt a tér szürkéjéből, ugyan nyár volt, de felhős borongós volt aznap az idő. A BBS megalakításának évfordulójára szervezett kiállítás a pécsi ifjúsági házban jó benyomást keltett a Filmszemlén jelen lévő Alexander Trosinban, a magyar film barátjában. Szásával kissé összebarátkoztam, gyenge orosz tudásomnak köszönhetően, beszélgettünk is. Nem volt nehéz közös témát találni, nyitott, művelt filmkritikus volt, rendszeresen írt a Filmvilágba. Szása, mint megtudtam tőle, egyik kedvenc film teoretikusa Balázs Béla volt, hát persze, hogy eljött a róla elnevezett stúdió évfordulós rendezvényére. Bizonyára az ő ajánlására kerültem abba a filmes küldöttségbe, amely a XIII. Moszkvai filmszemlére kapott meghívást.

Népes delegáció volt, Kovács András, Bacsó Péter, Nemeskürty István, akikre biztosan emlékszem, volt magyar versenyfilm is, a Vörös grófnő. Básti Juli a legjobb női főszereplő díját kapta, a fődíjat Elem Klimov Jöjj és láss című filmje nyerte el. A zsűriben számomra ismerős névként Jerzy Hoffman, Eldar Sengeleja, Giuseppe de Santis vett részt többek között. A versenyfilm vetítésekre nem mentem el, oda ki kellett öltözni, a moszkvai filmszemle ú.n. első kategóriás nemzetközi fesztivál. A BBS összeállítást a Dom Kinoban, a filmművész szövetség házában tartották, volt egy beszélgetés a résztvevőkkel. Trosin volt a moderátor.

A Rosszija szállóban voltunk elhelyezve, külön szobát kaptam, impozáns vörös bársony függönyökre emlékszem, a folyosó fala is arany színű tapétával volt borítva. A folyosó végén, ahonnan a szobák nyíltak, ült a dezsurnaja, akinek éles szemét nem kerülhette el semmi, ami a vendégek mozgását illeti. Talán a szoba kulcsot is neki kellett leadni, nem volt kétségem afelől, hogy az előtte lévő kis asztalka fiókjában pisztoly lapul. Mivel a hivatalos vetítéseken nem vettem részt, először és talán utoljára voltam Moszkvában, volt időm, ki akartam használni a lehetőséget. Nagyokat sétáltam, metróztam, megkerestem Bulgakov házát a Szadovaja utcában. Most bizonyára másképp néz ki, akkoriban egy első emeleti vasajtóval zárt lakásra találtam. A lépcsőház Mester és Margarita idézetekkel, és Behemót macska rajzokkal volt tele. Megnéztem az Arbat régi házait, a Manézs-ban a képtárat, füstölt halat vettem a híres GUM áruházban. Elkeveredtem egy régi, klasszikus piacra, üvegből szopogattam a vodkát, és vettem egy átlátszó műanyag dobozba csomagolt műlegyező készletet. Azt hiszem, Déri Mikinek mutat-tam egyszer, amikor nálunk volt és elővette saját készítésű műlegyeit. A híres Vagankovoi temetőben megkerestem Viszockij síremlékét, rácsodálkoztam Moszkva széles utcáira, szobraira, a híres-hirhedt Dzserszinszkij szobor mögött álló komor KGB épületre. Kirándulást szerveztek házigazdáink, így eljutottam Zagorszkba, láttam az orosz pátriárka birodalmát, a gyönyörű kolostor együttest. Az egyikben, nem hiszem, hogy a mi tiszteletünkre, énekelt egy férfikórus, gyertyák lobogtak, mintha egy szertartásba csöppentem volna. A buszból láttam a híres a “Munkás és a Kolhozparasztnő” szobor kompozíciót, amely a szovjet filmek jelképévé vált. Minden olyan hatalmasnak tűnt, az utcák, a terek, a szobrok. Valamit megértettem, a világ hatalmasai jelképeket állítanak, épületeik a nagyságot hivatottak jelezni. Talán egy hétig tartott utazással együtt a moszkvai kalandom, az utolsó, záró ceremónián Quincy Jones zongorázott, a szépséges Nastasja Kinskyvel táncoltam rövid ideig.

xxx

Phil Mulloy angol animációs filmes halála felidézte bennem a Mediawave korábbi korszakát, Többször volt filmjeivel vendégünk, az egyik korai filmje bemutatója “A zene hangjai” még a győri Loyd moziban volt, később a film zeneszerzője, Alexander Balanescu már a Zsinagógában lépett fel Lajkó Félixszel. Komáromban, a monostori erődben együtt töltött napok alatt valami barátság is kialakult közöttünk, felesége Vera Neubauer egyik filmje is szerepelt valamelyik alkalommal. Ágyunk fölött évek óta egy tőle kapott rajz van, “Intolerance” című sorozata figurái közül. Filmjei sajnos, kevesek által ismert, aktualitása örök, amíg ember él a földön. Valahogy ő is szóba került a somogyfajszi nyári táborban, igaz, talán nem szerencsés módon, egyik este levetítettem rá emlékezve, gyerekek is voltak, megijedtek néhányan a szokatlan animációs mesétől.

xxx

A “Lassú víz” nevű Mediawave alkotótábor helyszínéül évek óta a Kund kastély szolgál Somogyfajszon, fantasztikusan szép természeti közegben, baráti viszonyt ápolva a kastély gazdájával, vezetőjével, Tiborral. Filmek készülnek, zenei programok, közösségi csapatépítő tevékenységek, hajnali madár megfigyelő kirándulások, beszélgetések zajlanak. Évek óta egyre nehezebb előteremteni a szervezőknek a költségeket, a részvételi díjat nem lehet növelni, ez az együttlét nem a gazdag családok számára jött létre. A tábor záró napjának beszélgetésén elhangzottak eszembe juttatták, hogy a civil szféra támogatása a Ravazdi Kerekasztal lovagjai által megfogalmazottak óta sem változott. Nagy ígéretek minden rezsimváltáskor elhangzanak, és marad a külön kijárások megalázó rendszere. Aki valamilyen közelebbi ismeretséggel, elkötelezettséggel rendelkezik, az kap támogatást, aki jóban van a hatalom korefusaival boldogul. Harminc év tanulsága ez is, ide kívánkozik Sándor György sokat idézett bon mot-ja, “Fiatalok! Tiétek a jövő! Régebben úgy volt, hogy a miénk lesz.”A tábor egyik filmes szervezője elcsalt bennünket egy vidéki színházi találkozóra, ahol szerepelt a “Pogánytánc” című előadásban. A múlt század harmincas éveinek végén játszódó darab egy ír család szétesését idézi meg, nyomasztóan vetítetve elő a ránk váró nagyon is lehetséges időszakot. Jó, hogy vannak ezek a rendezvények és benne társakra találó fiatalok, mégiscsak övék a jövő.

xxx

A hajnali álmom Szarajevóba repített. Valami szerelmi történet volt, kívülről láttam magam, ahogy a folyóval kettészelt város partján ballagtam a bazár felé, követve az előttem haladó néha meg-megálló szerelmes párt. Nézték a folyó hídjai alatt a vizet, leültek a márványpadra amely az I. Világháború kitörése alkalmából állított emlékműből maradt. A fura álom egyik eredője az lehet, hogy nemrég olvastam, szobrot állítottak Belgrádban a merénylő, Gavriló Princip figuráját megidézve. Ennek tizedik évfordulója volt nemrég, június végén a híradás szerint Milorad Dodik is részt vett az avatáson. Ő az, akit a magyar miniszter elnök manapság a keblére ölel, akire most börtön vár. Álmom másik eredője talán az lehet, hogy Mészáros Péter “Kythera” című filmjének bemutatóján részt vettem a Szarajevói filmfesztiválon, vagy húsz éve. A film egy szerelem elmúlásáról szól, a padon ülő párt látva ez is megidéződhetett álmaimban. Talán az is, hogy pár napja újra néztem Erdély Miklós “Álommásolatok” című filmjét egy kísérleti filmekről szóló beszélgetésre készülve. Az már csak a reggeli tűnődés alatt jutott eszembe, hogy elmentünk megnézni az akkoriban felújított híres hidat Mostarba, ami összeköti a Neretva partján álló városrészeket. A híd jelkép, lerombolása a délszláv háború idején az azóta is fennálló ellentétek egyik forrása. Amikor ott jártunk, kisebb csoportosulással találkoztunk: a híd korlátján állva egy fiatal srác az alatta kb húsz méter mélyen áramló folyóba készült leugrani. Feltűnt egy lány, aki kalappal járta a csődületet azt kiabálva, hogy addig társa nem ugrik le, amíg össze nem gyűlik ötven euró. A vérszagra éhes, turistákból álló had hamar összedobta, s a fiú ugrott.

xxx

Vasárnap van, az ablakkal szemközti faoszlopon kopog a harkály. Már vagy három lyukat fúrt, feje kikandikál, most a belső lakrész tágításán dolgozik. Számomra kedves hangját elnyomva szólal meg egy fűnyíró masina, belerecsegve a békés reggelbe. Nem értem, hogy a vidéki emberek miért nyírják még az utcán is két centisre a füvet, riasztva minden élőlényt és felforrósítva a talajt, mert a maradék fű hamar kiég ezen a forró nyáron. Sokkal kevesebb a fecske, tavaly még csoportosan keringtek a kert fölött, mostanság csak a közeli strand medencéje fölött kavarognak, le-lecsapva a víz felszínére szomjukat oltani. Pár hete láttam egy népszerű áruház eresze alatt vagy négy-öt fészket, kisfecskék dugták ki fejecskéjüket, várták a táplálékot. Örömmel vettem észre, hogy a fészkek alá gondos kezek valami lapokat szereltek, hogy a piszok ne hulljon a bevásárló kocsikra, az emberek fejére. Eltelt pár hét azóta, s amikor mostanában arra jártam, azt vettem észre, hogy a fészkek jó része kihalt és az ereszre forgó-villogó, tükröző lapokat szereltek, amik elriasztották a madarakat.

Gyerekkoromban a badacsonyi kikötő végén pecázva hatalmas árvaszúnyog rajok jelentek meg, azokból lakmároztak szélcsendes időben a madárkák.

Olvasom, hogy a part menti éttermek tulajdonosai arra panaszkodnak, hogy lehetetlenné teszi a vendéglátást a szúnyogok sokasága. Ha eltűnnek a kismadarak, akkor megjelennek a szúnyogok, ha méreggel permetezik őket, eltűnnek ugyan, de a fecskék is. Mi a teendő ember?