Olvasási idő 13 perc

emlékezni tilos

PÁR MONDAT LUKÁTS ANDORRA EMLÉKEZVE

Ez a mondat egy alagútban fénylik fel, gyertya lángjai rajzolják ki, mozgóképek a barlang falán. Ez a film Lukáts Andor “Alagút” című filmje, amelyik ezerkilencszáz nyolcvanban készült a Balázs Béla Stúdióban.

A gyertyákat Erdély Miklós nézi, hol egyik, hol másik szemét behúnyva, ezért maga a mondat “emlékezni tilos” egyben nem olvasható. Az egyik szemével a magánhangzókat, a másikkal a mássalhangzókat látja csak. A filmben feltűnik szereplőként még többek között Ascher Tamás, Kari Györgyi, Donáth Péter, Székely B. Miklós, Ács János, Csákányi Eszter. Operatőre Jeles András volt.

Ekkor ismerhettem meg Andort, akinek ez a filmje mintegy elvarázsolt kastély rejtett magában szinte mindent, ami azokban a Kádár-korszak hanyatlását sejtető években történt.

A következő élményem, ami személyéhez (is) köthető Ács János rendezésében a “Peter Weiss – Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják De Sade úr betanításában” című színdarab, amit 1982-ben láttam, a kor szokásának boldogan megfelelve, Kaposvárra vándorolva, többed magammal. Az előadás után a büfében váltottunk pár szót, örülve egymásnak. Az a kaposvári színész büfé maga volt az ellenállás, az ötvenhatos forradalom 25 évfordulója alkalmából bemutatott darabot mindenki látni akarta. A kor politikai korifeusai későn kaptak észbe, a pesti bemutatón már rendőrök vigyázták a Vígszínházat a bejutni vágyók elől. Andor, Marat szerepében meghatározó színházi élményem maradt.

Pár évvel később a BBS-ben 1983-ban Szirtes András “A pronuma bolyok története” című filmjének egy jelenetét a Csiky Gergely színházzal szembeni presszó teraszán forgattuk Andorral. A cím kifordított szójáték, utalás egy molylepke fajra, amely a petéit lerakva a jukkaliliom virágában gondoskodik utódairól. Jó előre felhívja a néző figyelmét egy “film elmebetegeknek”. Ez a mondat többször elhangzik, felbukkanak később a bolyok is, néha ketten, néha hárman, bújócskáznak, gülü-gülü mondogatják, és jönnek a gepárdok. Akik ha jönnek, vagy elmennek éppen, át kell állni egy másik anyagra. Lukáts Andor rövid szerepében összefoglalja a film mondanivalóját – LÓFASZ! A nyilvános bemutató 1983-ban az Egyetemi Színpadon volt, egyszeri és megismételhetetlen módon, két ketrecbe zárt gepárd részvételével. A film aladt szundikálnak, majd a vetítés végén a színpadon Andor felolvasta Halas István “Holelon” versciklusát. Kissé morogva felálltak. A közönség értette a verseket: Hol él Ön? – Magyarországon, a recsegő-ropogó szocializmusban. A tatai művészeti táborban a vetítést követően Zeffireli Rómeó és Júliájához szokott harmadéves dráma tagozatos hallgatói az első percek néma csöndjét követően vinnyogva idézik napokkal később is a film egy-egy mondatát.

Filmszerepek, színházi rendezések, díjak sora következett. Elsodortak egymástól az évek, keveset találkoztunk. Sok-sok évvel később, csalódások és sikerek után azután jött egy levél.

Kedves Gyuri, szevasz.

Az életművem megvalósítatlan tizede. Ha van hozzá kedved és időd akkor fogyaszd egészséggel. Nekem ezek nagyon fontosak, de én csak egy vagyok.

Köszönöm!

Landor

– o –

Szia Andor,

nagy élvezettel olvastam az írásokat, forgatókönyv terveket, költészetet.

Árad belőlük a szabad filmkészítés utáni vágy, nem korlátozva semmiféle kompromisszumtól. Azt hiszem azonban, hogy a mai idők nem kedveznek a megvalósításuknak, épp úgy, ahogy Jeles András terveinek sem. Szégyen, egyébként, hogy ő (sem) készítheti el filmjeit.

Azt gondolom, hogy nagyon hiányzik a mai kulturális közegből a szabadság levegője, ami pl. annak idején a BBS-ben megvolt. Számtalanszor jut eszembe mostanában az a közeg, ahol pl. elkészülhetett az Alagút című film, vagy akár az Álombalzsam, de akár – Jelesnél maradva – a színházi előadások filmre formált dokumentációja, mit dokumentáció! újrafogalmazása pl. a Szélvihar a Monteverdi birkózókörrel.

Nekem személy szerint a Kaposvár jön be legjobban, abban érzem leginkább a szabadság levegőjét.

A többi sem felejtendő, de már valami megfelelés-kényszert érzek a klasszikus forgatókönyvi elvárásokkal szemben. Nyilván nem véletlen, hogy Tarrnak a Vasbálna tetszett legjobban, az a világ, ami abban megjeleníthető, állhat hozzá legközelebb.

Sok-sok pénz kellene hozzá, bár a külsők után már egyszerűbb forgatási igények lehetnek.

Sajnálattal kell azonban írnom, hogy a könyveid megvalósításának nem kedvez a mai kor, nem véletlen, hogy nem fogadták jól a Filmalapnál. A szabad művész riaszt minden hivatalosságot, a költséges tervek pedig nem nyernek támogatást. Nincsenek számukra érvényes referenciáid.

Örültem, hogy olvashattam őket, de az elkészítésükben nem tudok segíteni, mellébeszélni nem akarok.

Ha lesz még egyszer lehetőségem filmtervek megvalósításában producerként dolgozni, biztos, hogy megkereslek.

Ebben persze, az idő-tényező nagy szerepet játszik.

Nekem pedig egyre kevesebb van…

– o –

Szevasz Gyuri!

Két dolog elkeserít a leveledben. Az egyik az, hogy ilyen lemondóan szűkre szabod a magad idejét. A másik talán régóta nyilvánvaló az, hogy „nincsen számomra hely”. De mert én egy a terveiről soha le nem mondó, ritka optimista fajta vagyok, úgy viselkedek, mint akinek „előkészítés” alatt vannak a filmjei. Az én végzetes optimizmusom tápláléka az a néhány vélemény, ami talán „őszintén” vallja, hogy értékes filmek lehetnének a könyveimből, csak sajnos rossz helyre születtem.

Ha aktivizálod magad, akkor még mindent megtehetsz! A lemondás szkepszise öreges dolog, fáradságra, csalódottságra utal, de ennek árnyékában a tettrekészség várakozik, ugrásra készen.

Amióta Simó elment, kivirágzott a középszer, megerősödött a szakmailag rendkívül gyenge többség. Ha lemondunk, az üresfejű ostobák virágzását legitimáljuk.

Köszönöm, hogy elolvastad a könyveimet, s azt remélve, hogy újra „ringbe szállsz”, hamarosan producerként jelentkezel, rövid időre búcsúzom.

Landor

2013-ban négy tervet küldött, ezek közül az egyik:

Kaposvár-filmterv-szinopszis

KERT –park – délután,

“A fák és bokrok árnyékában és takarásában, kényelmes székek, nyugágyak, asztalok, hinták. Ezeken az alkalmatosságokon foglalnak helyet, azok az „öregek”, akiket a filmen, -1984- láttunk. Mindenki úgy van öltözve, ahogy Mihalkovnál, az „Etűdök gépzongorára” c. filmben vannak a színészek. .

Néhány pincér, könnyű italokat szolgál fel.

A bokrok és fák tövéből cigaretta és szivarfüst száll a magasba. Beszélgető kis csoportok, hintázó „öregecske” színésznők vidám, bábeli „hangzavara” tölti be a parkot.

Egy kis tisztás, az interjúk, kérdések és válaszadások helye. Itt beszélgetéseket folytatok, a valamikor – általam – kérdezettekkel.

Aztán megszólal egy „mennyei” csengőhang, ami vacsorához hívja a kissé – eddigre már – spicces társaságot. A hosszú, kerti asztal telis-teli van finomságokkal.

(Akik meghaltak, trükk segítségével, elhelyezhetőek a park különböző helyeire.)

Ahogy lassan elkezdődik az elszállingózás, engem is kamera végre kapsz, s arról faggatsz, hogy mit akartam én ezzel a dologgal, s én, hogy láttam és gondoltam akkor és most.”

Minek már ringbe szállni? Téged is el kell most már helyezni valahol a park egyik padján.