Szégyen, hogy Bergmann filmjének címét kellett idéznem egy már törölt facebook bejegyzésben, de olyan dolgok történtek velem, hogy muszáj volt kikiabálnom magamból ezt a szót, bele az internet végtelen mély gödrébe, hogy azután, mint a mesében, a gödörből kihajtó fűzfa sípja mind azt visszhangozza, a királynak nincs is új ruhája, meztelenül sétálgat, és már nemcsak a nagyvárosba tóduló, reménytelenség elől menekülő fiatalok tántorognak utcákon és tereken, kapaszkodnak fel a villamos tetejére, vagy éppen zuhannak az aluljárók mélyébe, vidéken is elkapja a az olcsó menekülés lehetősége a valóság elől azokat, akik néhány ezer forintért pár órára megvásárolhatják a csalóka boldogságot, s úgy érezhetik, hogy pompás új ruhában mutatkoznak, kristályos mámorba merülve, mondom, szégyen, hogy ez ellen sem tudok semmit se tenni, s szégyen, hogy ezzel kapcsolatban a háború elől való menekülés lehetetlensége jut eszembe, mint ahogy az Bergmann filmjében történik.
Mai álmom, hogy a Toldi mozi és a hajó egy volt, a taton keresztül lehetett bemenni a mozi gépházába, esett az eső, csúszott a fedélzet, eszembe jutott Lackó, akinek azt mondtam, hogy nyugdíjas koráig ezen a vaslépcsőn fog feljárni, ami a nagyterem gépházát összeköti a kisteremével, az a vaslépcső meredek volt, és csúszott, ám volt egy korlát, amibe lehetett kapaszkodni míg az álombéli hajó pereme csak 5-10 centis magas volt, s amikor megcsúsztam, a cipőm talpával támasztottam meg magam, a testemmel megdőlve, mint egy korcsolyázó ha túl nagy ívben kanyarodik.
xxx
Bobbynak érzem magam, mint Hajdú Szabi darabjában Gela, amikor a Városba érve, kiszállva a mindig késő vonatból a forró betonra lépve, idegenül mozgok a hajdan ismerős helyeken, néhány óráig is eltart, mire betájolom magam, mert már a buszok is másfelé járnak, idegen helyekre visznek, s a megállókban feltóduló emberek is idegenek, úgy érzem, mindegyikőjük engem néz, szemükben az fénytelen érdektelenség irántam, mintha furcsa marslakó lennék, gyíkember, akitől jobb, ha távoltartják magukat, s az a néhány arc, akit ismerek csak kivétel lenne, miattuk jövök, abban reménykedve, hátha van valami mondanivalónk még egymásnak, s nemcsak a közös színházi előtér büféje tart össze bennünket, mint Mundruczó „Parallax” darabja fájó élménye kapcsán.
Talán a hiúságomat követve mentem az intézetbe az Eötvös utcába úgy harminc éve, ahol a belügyi szervek által megfigyelt személyek iratait tárolják, kíváncsiságból, voltam-e olyan fontos, felfigyeltek-e rám, mint a rendszer ellenségére, de a hosszas várakozás után kezembe kapott papírok között nem találtam meg azt a nevet, akire titokban gondoltam, bár pár évvel később Szilágyi Saci közzétett egy listát, amin mint a hatóság látókörébe került személy szerepeltem, de azt a nevet ott sem találtam, most, hogy pár nap múlva, ugyan megkésve vagy 35 évet, nyilvánossá válnak az ú.n. akták, ismét felébredt bennem az érdeklődés, bár a titkok már nem érdekelnek, és szerencsére Bódy Gábor születésének nyolcvanadik évfordulója alkalmából szervezett konferencia előadói sem arra koncentráltak, kiket ért a jelentései miatt hátrány, inkább a életmű elemzése volt a cél, de ahogy említettem, hiúságom nem hagy nyugodni, vajon ő tartott-e annyira fontosnak, hogy megemlítsen jelentéseiben?
1995-ben, Iványi Marcell megkeresett egy rövid film szinopszisával, amelyet Bíró Yvette fősikolás feladataként írt, Yvette egy fotót adott a kezébe, Lucien Herve fotóját, amelyen három asszonyság nézett valamit a távolban. Ez volt az alapja a „Szél’ című filmnek, amely megnyerte az a Cannes.i fesztivál rövidfilmes versenyének Arany Pálma díját, és később is számos fesztiválon vett részt. Produceri pályafutásom innen számítom, igaz őt korábbról ismertem írásaiból, a szerkesztésében megjelent Filmkultúra folyóirat példányait fura emigrációm idejéig őriztem, ritka találkozásainkkor
jó volt vele beszélgetni, filmekről, a hazai filmes életről, most, nem oly régi halálakor elővettem „Időformák” című könyvét, már akkor jövőbe látóan írta bele, – Gyurinak sorstársi szeretettel, Yvette.
Ketten cipeltek haza valamikor hatvannyolcban egy jól sikerült buli után, Maca és Gandi, két barátom és sorstársam a veszprémi időkből, talán a Kállai Éva gimnázium szallagavató bálja után az albérletbe, ahol az ágyam fölött Monica Vitti nézett rám, a „La Ragazza con la Pistola” film plakátjáról, akibe szerelmes voltam, persze plátóilag. A két barát közül a basszgitáros, a Joe Cocker hangját idéző énekes átment a túloldalra, ki vinne haza, ha még egyszer buliba mehetnék, óh, hiszen Gandi se járt már buliba, lassan mindahány régi barát elfogy, mint Öcsi, akit szintén abban a városban ismertem meg, akivel jó szelet remélve ringtunk a Balaton vizén, de mit sajnáltatom már magam megint, hiszen lassan víz sem lesz már a tóban, a tengerre sem merészkednék ki egyedül, a sziklacsípők lágy hantú mezővé ölelése is elmarad már.
Ha már Veszprém, akkor legyen pár szó a Dubniczay-palota – talán az egyetlen épület a veszprémi várban a börtönön kívül, ami nem az érsekség tulajdonában van – Magtár kiállító terében Varju Kata fotókiállításáról, amelynek megnyitóján részt vehettem, baráti hívásra, Halas István és Ujj Zsuzsi jóvoltából, előbbi a kiállítás megnyitója, utóbbi kicsit a házigazdájának tekinthető. A két szintes tér felső traktusában szereplő, festményeket idéző printek voltak számomra érdekesebbek, az alsó szint fotói hangulatai kevésbé érintettek meg, azt különösen nem értettem, hogy miért kellet kihangsúlyozni, hogy a képek a világ másik részén, nevezetesen Bali szigetén készültek, amikor azok végül is a Csobánc hegy oldalában is készülhettek volna, ugyanazt az élményt kelve. Sajnos a képek digitális manipulálása nem mindig érte el célját, az alkotó álomszerű belső utazásra invitálása nálam ritkán működött, de ez nyilván egyén függő, másoknak bejöhet, november 15-ig megnézhető. Utunk során Aix-en Provence egyik kis kiállítóterében megnézhettük többek között Halas István csattanó maszlag sorozatának néhány képét, Mucsy Szilvi fekete-fehér fény-árnyékkal játszó képeit is, de igazából a koronát második hazánkba tartó, kiállítások megtekintésével tarkított utazásunk során Salvador Dali orosz születésű feleségének, Gala asszonynak kastélyában látottak tették fel, bár a kis katalán városka, Palafrugell kortárs művészeket bemutató anyaga is emlékezetes volt, innen a mellékelt kép.
