– Mi a cikk lényege?
A cikk magja a képletes kifejezések hatását vizsgálta, ilyen például a globális felmelegedés, klímaváltozás vagy az üvegházhatás. A felmelegedést azért nevezem puha kifejezésnek, mert a „melegség” alapvetően pozitív értelmű szó, kellemes érzeteket kelt, semmiképpen nem utal a probléma drámaiságára, súlyosságára. A „változás” is igen pozitív, az „üvegház” törékeny, de a „zöld” is megnyugtató. Azt elemeztem, hogy ezek a kifejezések mit fejeznek ki rejtetten egy másodlagos üzeneti rétegen keresztül. Azért sem egyszerű erről beszélni, mert a környezetvédelmi, klímát kutató szakemberek, akik ezeket a kifejezéseket tudományos értelemben használják, pontosan tudják, mekkora a baj. Ugyanakkor nem társadalomtudósok vagy kommunikátorok, és mivel az már nem az ő területük, sokszor eszköztelenek, vagy nem is feltétlen érzékelik az ebben rejlő társadalmi felelősséget, tisztelet a kivételnek. Végig akartam gondolni, hogyan lehet ezt megformálni, szavakba önteni, hogyan lehet ebből vitát generálni és szakszerűbben is gondolkodni. Ha ugyanis erősebb nyelvezetet használunk, az jobban rávilágíthat a probléma komolyságára, és egyúttal a megoldására is, nem csupán ijesztegetés. Az előbbi példákat tekintve, a felmelegedés helyett lehetne globális túlforrósodásról, égésről, üvegház helyett kemence hatásról, klímaváltozás helyett klímapusztításról, klímaöngyilkosságról beszélni, mert ezek kifejezőbbek. A katasztrófa vagy összeomlás szavak sem igazán jó, mert passzivitásra utalnak, a természet vak erőire, pedig mi a történésekben cselekvő résztvevők vagyunk.
– Egyszóval átkeretezésre van szükség?
Igen, mert a tágabb keretezés inkább semleges, kicsit pozitív is, és azért kellene sokkal negatívabban kommunikálni, hogy az cselekvésre buzdítson. Az ún. „tanult tehetetlenség” passzivitást eredményez, de a szorongást ez okozza, nem a negatív hírek. A kifejezések lágysága, a nyelvi keretezés pedig hozzáidomult ehhez a tehetetlenséghez, miközben cselekvőképesek vagyunk és sok mindent lehet tenni. Az ötletem az volt, hogy a nyelvezetet az orvosi nyelvhez hasonlóra lehetne áthangolni. Egy ilyen kontextusban magától a helyére kerülhet a sok kusza klímainformáció: a diagnózis, a kezelés, a gyógyulás. A rák, mint metafora például ébresztő hatású, ha ilyen szavakat használunk, akkor felrázzuk vele a hallgatóságot. Persze a negatív közlés után kiemelten fontos rámutatni, hogy mit lehet tenni, de szerintem bőven vannak cselekvési lehetőségeink – egyelőre. A nyílt beszéd a cselekvésre híváson keresztül valójában a szorongást is csökkenti, hiszen kimozdulunk a tehetetlenségből. A klímaszorongás valódi oka a kílmatehetetlenség, nem a klímaváltozás. Az orvosi nyelvnek az a lényege, hogy másképp viszonyulunk a rizikóhoz: nem azt nézzük, hogy mi a legvalószínűbb, hanem hogy mi a legrosszabb forgatókönyv, és ebben mi a felelősségünk, mik a lehetőségeink – a költségektől függetlenül. Minden magas rizikójú területen, amire van jogi szabályozás (pl. repülés), mindig a legrosszabb kimenetellel szükséges számolni. A klímát valamiért mégsem így kezeljük.
Leegyszerűsítő pszichológia, hogy nem szabad negatívan beszélni, mert az bénítóan hat és meggátolja a cselekvést. A szorongás oka nem egyszerűen a fenyegetés, mert a fenyegetés félelmet okoz, hanem a cselekvésképtelenség érzése. Amúgy meg van mitől félni, ez teljesen normális reakció a klíma kapcsán. Talán inkább az a furcsa, hogy ennyien nem félnek. Talán el lehetne érni, hogy a világ GDP-jének 2%-át környezetvédelemre fordítsák. A legtöbb számítás szerint kb. ennyi lenne a bolygó lakhatóságának fenntartása. Ennyit szinte bármikor kiprésel magából egy ország például fegyverkezésre.
– Ilyen egyszerű lenne? Nevezzük nevén a dolgokat?
Nem gondolom, hogy a nyelvészkedés által vagy, ha mindent a nevén nevezünk, akkor azonnal jön a megoldás, de elindul egy diskurzus. A megfelelő kontextusban érthetőbbé válnak a dolgok, fény derül az összefüggésekre, alakot kap, hogy szavak hogyan és milyen cselekvésbe fordulhatnak. Nem egyszerűen azért fontos az átcímkézés, mert kihat a gondolkodásunkra, hanem mert a párbeszédeinket, vitáinkat erősen irányítja. Ha új keretek közt kezdünk el vitatkozni, beszélni, az áttörheti a cselekvési korlátot. Másfajta nyelvezetről más jut az eszünkbe, ami apropó arra, hogy az emberek új dolgokat találjanak ki. A tényeket leönthetjük rózsaszín cukormázzal, de a nyelvet használhatjuk arra is, amire létrejött: gondolkodásra, vitára és problémamegoldásra. Maga a nyelv is egyfajta viselkedés, és bizonyos kifejezéseknek cselekvésértéke is van – pl. „ígérem”: ez a beszédaktus elmélet lényege –, de a nyelv a közös cselekvés megtervezésének kulcsa az emberi együttműködés evolúciójában is. Ha azt a kifejezést használjuk, hogy klímaöngyilkosság, akkor elkezdhetünk arról beszélni, hogy ki akarna itt öngyilkos lenni? Hogyan változtathatunk ezen? És meg lehet kérdezni, hogy oszlik el a felelősség: mi tartozik rám, a közösségre, a vezetőkre? És jöhet a párbeszéd, a vita, és ebből majd a cselekvés. A közvélemény, a közbeszéd iszonyatos erőt gyakorolhat.
– Te bízol a változásban?
A változásban bízom, azokban a vezetőkben azonban nem, akik jelenlegi helyzetünk kialakulásáért és fenntartásáért felelősek, mert úgy tűnik, a probléma megértésére sem voltak alkalmasak. Remélem, hogy lesz változás, amint az emberek felismerik egymásban a partnert, de ez csak akkor lehetséges, ha elkezdünk beszélgetni. Ebben segíthetnek az új kifejezések, a másfajta beszédmód, ami közösségteremtő, amibe be lehet vonódni. A közösség pedig kérhet, követelhet, és mindjárt nem azon kell sajnálkoznunk, hogy itt a vég.
– Van konkrét, praktikus javaslatod?
A CO2 kibocsájtást és a környezetpusztítást azonnal és teljesen meg kell szűntetni, nehogy a civilizáció összeomlása miatt szűnjön meg teljesen. A legnagyobb kibocsájtásért felelős néhány ország, cég, felső társadalmi csoport azonnal fel kell számolja a luxuson és túlfogyasztáson alapúló kibocsájtását, mert a legnagyobb részért ők felelnek. A DAAD alumni klíma workshopján nagyon vegyes hátterű szakértőkkel számos konkrét ötlettel egy policy brieffel is előálltunk. A többség számára kifejezetten életszínvonal emelkedés lenne az átállás. A túltermelés a válság, a környezeti ártalmuk szerint nem megfelelően beárazott termékek és termelés, illetve az újraelosztás és az annak megfelelő adózás hiánya. Egy józan életszínvonal felett ne lehessen bármennyit fogyasztani, bármennyit repülni, bármennyi házat és autót birtokolni, bármennyi bálna és marhahúst enni ugyanazon az áron. Valamennyi jusson mindenkinek, amit még elbír a bolygó, például valamilyen jegyrendszer szerint, de afölött legyen rajta nagyon magas adó, legyen reálisan beárazva. A Kínában gyártott termékek CO2 kibocsájtási költsége ne a termelésnél, hanem a fogyasztásnál legyen elszámolva, Európában, Amerikában. Ne a fosszilis tüzelőket támogassák államok elképesztő összegekkel: az is elég, ha abbahagyják, de fordítsák inkább a pénzt a nem CO2-n alapuló technológiákba, eljárásokba. Javarészt ez egy technológiai probléma, és a szükséges új technológiák egy része évtizedek, egy másik része hónapok óta rendelkezésre áll. Ha van olyan gyár vagy erőmű, ami nélkülözhetetlen, akkor kerüljön a kéményére berendezés, ami a teljes CO2 kibocsájtását biztonságosan visszaraktározza a talajba. Legyen erre három hónapos határidő, ne helyezzük ezeket a döntéseket a távoli jövőbe. Benzines autód van? Ne a BKV-n kelljen 450 forintot fizetni egy utazásért, hanem az autóban. Mindenki váltson autójegyet, legyen akár napijegy, délelőtti vagy délutáni jegy, ahogy tetszik.
– Na ezért sokan kivonulnának az utcára…
Akkor legyen az első körben, hogy csak a városokban, hiszen ott van tömegközlekedés. És rendben, vonuljanak ki az utcára, de jöjjenek busszal. Közben pedig az autójegy bevételéből fejlesszük a vasúthálózatot, távolsági buszokat, stb. Hol van a Budapestről két óra alatt Berlinbe vivő vonat? Miközben Franciaországban vagy Japánban már ötven éve jár a TGV meg a Sinkansen. Tudatosítani kell, hogy a tudomány nagyon komoly eszköz, ami hatalmas technológiai ugrásokra képes. Most egy káros technológiai szakaszban vagyunk, de már készen vannak az új technológiák, álljunk át! Nem arról beszélek, hogy a technológia miatt nem kell abbahagyni az CO2 kibocsájtást (ami az un. techno-optimizmus), hanem arról, hogy a technológia miatt már rég abba lehetne hagyni. Lehetne nagyon vad dolgokat is követelni, mint például, hogy legyen ingyenes az európai vasúti- és tömegközlekedés. Sokan azt mondják, hogy ez nem reális. De az reális, hogy egy árvíz elmossa mondjuk harmincezer ember házát? Vagy a tenger ellepi egymilliárd ember városait?
Mindebben kiemelt felelőssége van az értelmiségnek, hiszen nekik van idejük elgondolkozni ezeken, és megosztani a tudásukat. Ez kiemelten fontos társadalmi szerepünk lenne, a tartalmi, nyilvános párbeszéd, ahogy az is, hogy kimenjünk az utcára vagy, hogy tömegeket hívjunk ki magunkkal. A sok-sok létminimum alatt nyomorgó embernek nincs annyi ideje, hogy tájékozódjon, ők a túlélésért küzdenek. Fontos lenne erősen negatív üzeneteket megfogalmazni a politikusok felé, miközben pozitív célokért, erős üzenetekkel klíma-, ehhez pedig politikai cselekvésre bíztatni a szélesebb tömegeket. A meggyőzés és az érvek kitalálása pedig úgy történik, hogy az emberek összeülnek, beszélgetnek, vitáznak és egy idő után megállapodásra jutnak abban, hogy mit fognak csinálni.
– És vissza is tértünk a nyelvhez…
A negatív vagy „bulvárosabb” nyelvezet azért is fontos, mert felkelti a figyelmet, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy utána tartalmi mondanivalónak is következnie kellene, ami a valóságról szól és cselekvési lehetőségekre is javaslatot tesz. A reklámok például alapvetően arra vannak kihegyezve, hogy felkeltsék a figyelmet, utána azonban nincs sok mondanivalójuk azon kívül, hogy vásárol, vásárolj, vásárolj! Ez a tragédiája a social médiának is, valódi társas interakciók helyett többnyire ott is sokszor figyelemfelkeltés van igazi mondanivaló nélkül. A kommunikációs rendszerünkbe hekkelnek bele, és megszoktuk, hogy úgy hívják fel a figyelmünk, hogy valójában nincs mire odafigyelni. A negatív nyelvezet nem önmagában ijesztő, de ha nem követi cselekvési javaslat, az az értelmezés jöhet létre, hogy a beszélő szándéka az üres ijesztegetés. Ezért lenne szükséges belecsomagolni, hogy mit lehet tenni. Van kész technológia? Akkor követeljük a technológiát. Jogilag nincs megoldva? Követeljük a jogszabályokat. Eközben persze tegyünk meg minden tőlünk telhetőt a mikrokörnyezetünkben. De annál azért sokkal több lehetőségünk van, minthogy szomorúan elvisszük a papírszelektívet, és kipipáltuk, hogy ma is tettünk valamit a világért. A szelektív szemétgyűjtés önmagában nem oldja meg a túlforrást, a globális jogi környezet megváltoztatására lenne szükség. Ehhez pedig új társadalmi párbeszédre lenne szükség, hogy ki lehessen dolgozni új viselkedési és cselekvési formákat. Ezt is el lehet kezdeni a mikrokörnyezetünkben. Ha nincs felelős minisztérium, akkor az elé a minisztérium elé is ki lehet menni, ami elvileg felelős. Ha kimegy húszezer ember és nem enged be oda senkit, pár hét múlva el fog kezdődni valamilyen tartalmi párbeszéd. A nyelv, a vita és a párbeszéd az őseink körében a fizikai erőszak kiváltását is szolgálta. Azóta is sokszor ingadozik az ember, hogy erőszakos legyen vagy tárgyaljon. A parlament lenne a tárgyalóhely, de ha ott nem folyik érdemi vita, akkor könnyen előbújik az erőszak. Éppen ezért elengedhetetlen, hogy sikerüljön mielőbb kikényszeríteni a tartalmi párbeszédet.
Forgács Bálint említett cikkei a témában:
