Alfons Paquet pacifista német író és újságíró 1920-ban, nem sokkal az első világháború után adta ki A Rajna, mint sors – avagy a népek problémája című könyvét. Ebben a Rajnát Európa történelmi, kulturális és erkölcsi válságának a szimbólumaként értelmezi, és elítéli a szabad folyam természeti, spirituális és kulturális integritásán erőszakot tevő oldalcsatorna megépítését. Paquet a könyv végére illesztette „egy igazán európai békeszerető szellem”, Comenius cseh pedagógus és író Unum Necessarium című munkája egy részletét. Több mint fél évszázaddal később Karátson Gábor javaslatára a Duna Kör Comenius mottóját választotta jelmondatául: Omnia sponte fluant, absit violentia rebus / Minden szabadon folyjék, távol legyen a dolgoktól az erőszak. Véletlen párhuzam, de tekinthetjük szimbolikusnak is.
Franciaország tehát könyörtelenül érvényesítette kizárólagos jogait: 1932-ben nagy csinnadrattával, nacionalista szólamok kíséretében felavatták a Nagy Elzászi Csatorna első szakaszát a Kembs-i oldalcsatornás vízerőművel. Az ötvenes évek közepéig három további vízerőmű épült. A csatorna építése alapvetően megváltoztatta a Felső-Rajna vízrajzát és ökológiáját. A folyó vízhozamának 90 %-a a szigetelt oldalcsatornába került, a talajvíz szintje drasztikusan csökkent, ami a természetes élőhelyek elvesztéséhez és a környező földeken a terméshozamak csökkenéséhez vezetett. A hosszú távú következmények nagyrészt visszafordíthatatlanok, annak ellenére, hogy itt-ott voltak helyreállítási kísérletek.
Ennek a környezetpusztító csatornának a mintájára tervezték és építették meg a csehszlovák-magyar vízlépcsőrendszer csallóközi oldalcsatornáját a bősi vízerőművel. Csehszlovákia is szeretett volna már az 1919-es párizsi békekonferencián kizárólagos jogokat szerezni a Duna saját területére való átterelésére, de a trianoni békeszerződésben nem kapta meg ezeket. Régi vágyukat végül a magyar vízépítők és politikusok teljesítették be, akik elfogadták Csehszlovákia ultimátumát, miszerint bármi csak akkor épülhet közösen, ha a Dunát elterelik, méghozzá az ő oldalukra. Csodák nincsenek, a csallóközi oldalcsatorna sem jobb, mint az elzászi. Tudták ezt a vízépítők is, de elhallgatták. Csak az államközi szerződés megkötése után jelenhetett meg egy részletes beszámoló, Hajós Béla A Rajna szabályozásának környezeti hatásai című tanulmánya a Vízügyi Közleményekben.
– Térjünk át Bős-Nagymarosra, illetve a Duna Kör megalakulására, azaz a kezdetekre, mielőtt még a Horn-Mečiar paktum szerint meg akarták építeni Nagymarost. Miből lett a civil tiltakozás, mik az előzmények?
1982-ben alakult egy akadémiai bizottság a vízlépcső beruházás felülbírálatára. Engem is felkértek, vegyek benne részt. Már az alakuló ülésen javasoltam, hogy legyen lehetőség különvélemények csatolására. Több jeles tag, akadémikusok is éltek ezzel a lehetőséggel. A kormány azonban meg sem várva a tanulmány elkészültét, 1983 végén megállapodott Csehszlovákiával az építkezés folytatásáról. A HVG számára ekkor írtam egy bírálatot a döntésről Minden-áron? címmel. E cikk nyomán hívott meg 1984 február elején a Rakpart Klub egy vitára a vízügyi hivatal egyik vezetőjével, aki azonban nem sokkal előtte lemondta a részvételét. A vita elmaradt, helyette előadást tartottam. Az ezt követő beszélgetés során egy fiatal történész, Rév István javasolta, hogy a beszélgetéseknél valami többet is kellene tenni a beruházás megakadályozására.
Még aznap este kialakult, hogy a legfontosabb a korábban elhallgatott információk terjesztése. Előadásokat és vitákat szerveztünk. Ugyanakkor aláírásokat kezdtünk gyűjteni egy petícióra, a munkák felfüggesztését és társadalmi vitát követelve. Két rendezvényre már a vízépítők részvételével került sor. A Műegyetem kollégiumában Csillag Ádám a Balázs Béla Stúdió tagja akart forgatni, de az egyetem rektora megtiltotta, hangfelvétel is csak titokban készülhetett. Csillag Ádám Dunaszaurusz című dokumentumfilmjében van ebből egy részlet, csak a hang, kép nélkül. A másik vita még feszültebb légkörben zajlott. A közgazdasági egyetem rendezvényén a vízügyi hivatal alelnökével folytattam vitát. Az épületbe csak az egyetem diákjait engedték be a bejáratnál strázsáló rendőrök. Áprilistól a hatalom már a vízlépcsőrendszerről szóló minden nyilvános rendezvényt és publikációt betiltott. Ezt követően határoztuk el A Duna Kör Hírei című szamizdat kiadvány elkészítését.
Folytattuk az aláírásgyűjtést is. Nagy sikere volt, a titokban kinyomtatott ívek és a hozzá mellékelt tájékoztató kézről kézre terjedt az egész országban, sokan fénymásolták is. Kaptunk visszajelzéseket már aláírt ívek elkobzásáról, de így is több mint hatezer aláírás jutott el hozzánk, amiket elküldtünk az Országgyűlésnek. Megérkezett, ma is megvan az átvételt igazoló tértivevény, ám érdemi választ nem kaptunk.
– Mégis meglett az eredmény, hiszen végül a bős-nagymarosi tervből Nagymaros nem épült meg…
Osztrák cégek a magyar és az osztrák kormány jóváhagyásával kötöttek szerződést a nagymarosi mű felépítéséről. 1988-ban a gáttal körülvett munkaterületen már robbantásokkal kezdték kialakítani az alapozás helyét, ezért tavasszal szerveztünk egy tüntetést. A pár ezres menet az osztrák nagykövetséghez vonult, ahol petíciót adtunk át. A szituáció elég feszült volt, de a rendőrség nem avatkozott be. Szeptemberben tudományos konferenciát szerveztünk az International Rivers Network és a WWF részvételével és a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával. Ezt követte a minden addiginál nagyobb tüntetés a Kossuth téren. Az Országgyűlés túlnyomó többsége a nagymarosi építkezés folytatása mellett döntött, ami újabb tiltakozásokat váltott ki, közben Szlovákiában is voltak tüntetések. Itthon újabb népszavazási kezdeményezés indult, a következő tavaszra pedig már elegendő aláírás gyűlt össze ahhoz, hogy kötelező legyen a népszavazás kiírása. Erre azonban már nem került sor, Németh Miklós kormánya 1989. május 13-án ugyanis felfüggesztette a nagymarosi építkezéseket.
Csehszlovákia a maga területén folytatta az építést, és azon a szakaszon, ahol az úgynevezett pozsonyi hídfő 1946-os kibővítésével mindkét partot birtokolta, még teljesen el nem készült művekkel elrekesztette a Dunát, a folyó vizének nagy részét pedig az oldalcsatornába terelte. A következmény nagyjából ugyanaz lett, mint ha az államszerződés szerint Magyaroszág is rész vett volna a Duna elrekesztésében. A megindult káros környezeti folyamatok a Nagy Szlovák Csatorna üzembe helyezése óta hasonlóképpen zajlottak és zajlanak, mint a Nagy Elzászi csatorna esetében. Az egyik legnagyobb probléma az, hogy a szigetelt mederbe terelt Duna nem tudja – mint korábban – szűrt vízzel táplálni a Csallóköz-Szigetköz alatti mély kavicsrétegben lévő hatalmas, több millió ember ellátására alkalmas édesvíz-készletet, aminek a minősége az elterelés óta tovább romlott. Szlovákia 2018-ban a Lex Csallóköznek becézett törvénnyel súlyos büntetéseket helyezett kilátásba a térség szennyezőivel szemben, de ezt már a törvény megszavazása előtt néhány képviselő gyakorlatilag végrehajthatatlannak ítélte.
– Mivel magyarázható, hogy a szlovák környezetvédők nem tudták megakadályozni az építést?
Az egyik ok a politikai folyamatok különbözősége. Nálunk ’56 után, három évtized alatt Magyarország lett a „legvidámabb barakk”. Lényegesen enyhült a légkör, az értelmiség nagy része kompromisszumot kötött a hatalommal, ami egyúttal, ha erősen korlátozottan is, de hagyott valamelyest cselekvési lehetőséget. Csehszlovákiában maradt az 1968 utáni keményvonalas vezetés. A másik tényező a nacionalizmus. A vízépítők kiáltották ki a környezetromboló bősi vízerőművet a függetlenedő Szlovákia nemzeti büszkeségének. A környezetvédőket pedig a szlovák nép ellenségeinek, magyar ügynököknek nevezték.
– Mi lett volna, ha megépül a magyarországi szakasz?
A nagymarosi erőmű önmagában kirívóan gazdaságtalan. Azért tervezték át tározós csúcserőművé a bősit, hogy mégis legyen valami létjogosultsága a nagymarosinak, amelynek a duzzasztása lehetővé tette volna a hajózást akkor is, amikor Bősnél a tervek szerint naponta teljesen elzárták volna a Dunát, a tározóban gyűjtve a vizet a napi néhány órás csúcsüzemhez. Ha a nagymarosi vízerőmű felépül, akkor – miközben csak kevés energiát termelt volna – veszélyt jelentett volna az ivóvíz termelési lehetőségekre. Az erőmű fölötti szakaszon víz alá kerültek volna a még meglévő szigetek, a lenti szakaszon pedig a kutak hozamát és szűrőrétegüket károsította volna. A Dunakanyar üdülőterületére teherautó-csordák zúdultak volna, Esztergom folyómenti részén állandósult volna az eddigi legnagyobb árvízszint. És akkor a tájkép rombolásáról ne is beszéljük, ami a vízépítő mérnökök szerint csak a széplelkek nyavalygása.
A rendszerváltáskor egyesületté alakult. Az egyik sikeres akciója Harta lakosságával és az illetékes vízügyi igazgatósággal együttműködve a Harta-Dunapataji elzárt és feliszapolódott Duna-ág rehabilitálása, újbóli megnyitása és az iszap kikotrása volt. 1998-ban részt vettünk a Horn-Mečiar paktum megakadályozásában, aminek a lényege a nagymarosi duzzasztó és vízerőmű felépítése lett volna, annak ellenére, hogy a hágai Nemzetközi Bíróság azt már idejétmúltnak ítélte. Az MSZP-SZDSZ kormány részben a paktum miatt vesztette el a választásokat. Ezt követően a Fidesz-kormány környezetvédelmi tanácsadója lettem, ahol elsősorban azt tekintettem feladatomnak, hogy elháruljon a Dunakanyarra még ekkor is leselkedő veszély. Ekkor már nem vettem rész a civil mozgalomban. Két évvel később, nem kis részben a kormányzat és a vízügy környezetvédelem iránti érzéketlensége miatt lemondtam a tanácsadóságról. De sem ez, sem a civil mozgalmi részvétel nem hiányzik.
– Mit gondol arról, hogy nemrég újra napirendre került a kérdés?
A politika szövetségesei az erőszakos technológiák, melyek rövid megtorpanás után világszerte rendezték a soraikat és egyre szorosabb szövetségeket építenek a kormányzatokkal. A civil környezetvédelem lehetőségei rohamosan zsugorodnak. A gátépítők úgy érezhetik, hogy megint eljött az ő idejük, és újra kezdhetik a nagymarosi építkezést a minden észszerűséget nélkülöző, a folyót még jobban tönkretevő csúcsrajáratás érdekében. Talán abban bíznak, hogy a politikusok ismét kötnek egy újabb, titokban előkészített, felbonthatatlan nemzetközi szerződést, valamilyen Fico-Orbán paktumot, ami hosszú évekre extra jövedelmet biztosít a számukra. A részleteket nem tudjuk, de az itt-ott elhullajtott információmorzsák alapján akár a legrosszabbra is számíthatunk. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a tárgyaló felek szemléletében nem a folyó menti élővilág sorsa iránti aggodalom a fontos, hanem az, hogy például sokkal olcsóbb naperőművek építése helyett melyik fél fizesse az elaggott bősi erőmű méregdrága felújítását, és hogy úgy rendezzék a Duna elterelésének és a létesítmények nemzetközi jogi státusát, hogy abba rajtuk kívül senki, még a környezetvédelemmel náluk már föltehetően jobban törődő hágai bírák se szólhassanak bele.
– Nem hiányzik most egy összefogó erő?
Az emberiség a saját létfeltételeinek fenntartását a minden jel szerint hosszú távon fenntarthatatlan, a Föld erőforrásait felzabáló technológiai rendszerekre alapozza. A túlnyomó többség életben maradása és boldogulása ezen rendszerek működésétől függ, és ahogy szűkülnek az ehhez szükséges erőforrások, úgy válik egyre könyörtelenebbé a verseny a birtoklásukért. Azokat a keveseket, akik inkább tartják járhatóbb útnak az önkorlátozást és együttműködést, például a környezetvédőket, a többség és a technológiai érdekcsoportok szószólói a nép és a haladás ellenségeinek kiáltják ki.
Visszatérve a Duna ügyéhez, még ma is úgy gondolom, mint a ’80-as években, hogy ha elég sokan megértik, milyen károkat okoznak a nagy gátak, akkor a véleményüket sokféle módon kifejezve elérhetik – nem erővel, hanem összefogással -, hogy a tervezőik, építőik és politikai szövetségeseik ne építsék meg ezeket. Az utóbbi évtizedek folyamatait, a demokrácia leépítését látva egyáltalán nem vagyok optimista, de remélem, annyi esélyünk talán most is van a Duna még megmaradt természeti értékeinek a megvédésére, mint amennyi a kommunizmus utolsó éveiben volt.
