Olvasási idő 9 perc

egy lány a fán

JULIA BUTTERFLY HILL AKTIVISTA

NICHS ANDREA | PORTRÉ

Huszonöt évvel ezelőtt jött le a Luna nevű fáról Julia Butterfly Hill amerikai spirituális aktivista, író, költő, képzőművész, coach. 738 napot töltött 60 méter magasban egy 1000 éves, kaliforniai vörösfenyőn, ahová 1997. december 10-én mászott fel, hogy tiltakozzon az esztelen fakitermelés ellen és felhívja a figyelmet a mérhetetlen környezetpusztításra.

Julia kislánykorában választotta a Butterfly, azaz Pillangó nevet, így híresült el a ’90-es évek végén, és így szerepel az általa működtetett honlapon is (https://juliabutterflyhill.com) , aminek mottója: több mint csak egy lány a fán. Mélyen vallásos családban nevelkedett, az édesapja utazó, evangélikus lelkész volt, talán az ő hivatásából eredeztethető Julia spiritualitása, a sok utazásból pedig a természet szeretete. Egy 1996-os autóbaleset után a lány csaknem egy évre kórházba került, ahol – ahogy később írja – volt ideje eltöprengeni az élet értelméről. Felgyógyulása után nekivágott az amerikai nyugatnak, utazása egyben önismereti, önfelfedező kísérlet is volt számára. Erről így írt: „Nem volt kifejezett uticélom, de amikor beléptem a vörösfenyő erdő katedrálisába, tudtam, hogy ezt kerestem. Térdre estem, sírni kezdtem, és éreztem, ahogy eltelít a bölcsesség, az energia, a spiritualitás a legszentebb templomban.”
A kaliforniai erdőrészen éppen fakitermelés folyt, ami ellen más aktivisták is tüntettek. Julia először néhány hetesre tervezte az ellenállásba való bekapcsolódást, végül két éven át élt a fa tetején. Ez idő alatt több, ellene irányuló atrocitásra is sor került, egyes források szerint rá is lőttek, de próbálták helikoptertámadásokkal is lerázni a fáról. Mindezek és az időjárás viszonytagságai ellenére Julia kitartott fűtés, folyóvíz, egészségügyi ellátás nélkül, társai ugyan vittek élelmet neki, a meleget viszont mindössze egy Bunsen-égő szolgáltatta. Hálózsákban aludt egy a Lunára erősített deszkán télen-nyáron. 738 nap ellenállás után végül sikerült a Pacific Lumbert Company nevű céget rávenni, hogy az addigra már híres vörösfenyőt és a körülötte levő 12 ezer nm-es erdőrészt adják el az Earth First! szervezetnek ötvenezer dollárért, amit az alapítvány adományokból gyűjtött össze. Addigra kiderült, hogy az ősi mamutfenyőerdők mindössze 3%-a maradt életben.
A polgári engedetlenség e formája, Julia bátorsága és kitartása a nemzetközi figyelmet nemcsak a mamutfenyőkre, de egyéb környezeti és társadalmi problémákra irányította. Erről Hill Egy fa, egy nő és a mamutfenyők megmentéséért folytatott küzdelem története című könyvében olvashatunk. A könyv bevétele után 150 ezer dollárnyi adót kellett volna befizetnie, de ő ezt megtagadta, illetve az adóbefizetés igencsak radikális módját választotta: kulturális és ökológiai projektre, alternatív börtönprogramokra, iskola utáni programokra, az indiánok felzárkóztatására és közösségi kertek létrehozását megcélzó kísérletekre utalta át a pénzt. Megalapította a Circle of Life nonprofit szervezetet, évtizedekig évi több száz környezetvédelmi előadást tartott, zöldprogramokat indított és közösségeket szervezett. Vízióját több ökoszervezet is magáévá tette. A nevével fémjelzett honlapon lehet a programjához csatlakozni, itt olvasható a blogja és a versei, itt láthatók képzőművészeti munkái is.
Őszintén írt korábbi függőségéről is, amit társadalmi, kulturális kontextusba helyezett: „A mi kultúránkban a kényelem függősége nyilvánul meg. Függő társadalmat hoztunk létre. Az én életemben is volt egy időszak, amikor súlyos drog- és alkoholfüggő voltam, így nagyon is valóságos számomra, mit jelent addiktívnak lenni. Társadalomként szintén függőségi kultúrába születtünk, szükségünk van a fogyasztásra, a kényelemre, és ha ezt meg akarják vonni tőlünk, ugyanazokon az elvonási tüneteken megyünk keresztül, mint a drogfüggők vagy az alkoholisták. Azt látom, hogy még a legtudatosabbak is a kényelmesség iránti függőség alapján hozzák meg legöntudatlanabb döntéseiket.”
Julia azt írja, a világunk, a bolygónk azért van ilyen válságban, mert elszakadtunk emberi természetünk TERMÉSZETétől, és ahhoz, hogy visszataláljunk hozzá, kapcsolódnunk kell ahhoz a természethez, amelynek mi is részei vagyunk. „Sajnos a városaink többségében sok mindent elpusztítottunk abból a természetből, ahonnan jövünk, és ahová visszatérhetünk. Annyira megváltoztattuk, hogy többé már nem ismerjük fel természetként sem a ránk sütő napfényben, sem a csapból folyó vízben, sem akár egy épület formájában. Meg kell találnunk, hol a betegség forrása, hogy megtaláljuk, hogyan gyógyítsuk meg.”