Olvasási idő 22 perc

„a versenyképességi mítosz elavult"

NICHS ANDREA BESZÉLGETÉSE

♦ LÁNYI ANDRÁS | 10 MILLIÓ FA – INTERJÚ

Író, filozófus, egyetemi docens, az ELTE TáTK Humánökológia mesterszakának alapítója. A vele készült interjú része annak a sorozatnak, amelynek során neves tudósok – többek között Jordán Ferenc, Takács-Sánta András, Szöllősi-Nagy András, Köves Alexandra, Aszalós Réka ( https://vulkanfolyoirat.hu/10-millio-fa/ ) – gondolkodtak velünk közösen arról, milyen jövő elé nézünk az ökológiai válság közepén.

– 2000-ben kikötözte magát a Gresham palota elé, ami mondhatjuk, hogy valószerűtlen ötletnek tűnt, mégis erős gesztus volt. Olyannyira, hogy ennek hatására szervezett arra a helyszínre tüntetést 2022-ben a 10 millió Fa a tűzifa/erdőirtás rendelet kapcsán. Tud arról, hogy másokat is inspirált ezzel az akcióval?

Írtam több mint húsz könyvet, de egyiknek sem volt olyan hatása, mint ennek az akciónak, amikor biciklilánccal odatekertem magam a fához és leültem olvasni. Természetesen tudatos kommunikációs gesztus volt. Akkoriban alakult a Védegylet, aminek az volt a jelszava, hogy politikát csinálunk a környezetvédelemből. Rájöttünk ugyanis, hogy akár állatokat, akár erdőket védünk, az mindig valamilyen politikai akaratba ütközik. Kellett egy figyelemfelkeltő akció. Bár voltak fontosabb, nagyobb veszélyben lévő facsoportok is Magyarországon, de ez gyakorlatilag az ország főterén, a Lánchídnál állt, szóval erősen tudatos választás volt. Azért akarták kivágni az ottani fákat, mert a szálloda ablakaiból zavarták a kilátást. Nem gondoltuk, hogy a kedvünkért majd nem kerül erre sor, bár végül néhány megmaradt. Most éppen a Római-parton, a Rozgonyi Piroska utcában készül odaláncolni magát egy kedves öreg barátom, Ébert Ágoston egy fához, mert tavasz óta folyik a harc egy évszázados gesztenyefasor megmentéséért, amit arra hivatkozva tizedelnek meg, hogy betegek a fák. Csakhogy az, hogy mikor betegek a fák, egy gumiszabályon múlik, ami kimondja például, hogy az a fa, amiről vélelmezhető, hogy 180km/órás szélben kidőlne, jog szerint eltávolítható. De mikor volt ekkora szél Budapesten? Az elmúlt ezredévben egyszer mértek 172km/órás szelet. A másik vizsgálati módszer a szemrevételezés. Ezt még Radó Dezső, a budapesti fák és parkok legnagyobb védelmezője dolgozta ki a ’80-as, ’90-es években. A módszer vizsgálja a gyökérzetet, a lombozatot, az elhanyagoltság, a betegség, a kiszáradottság mértékét. Szakszerű, csak hát amikor ezt szemrevételezéssel pontozzák, abból sok minden nem következik. Az a tapasztalatom, hogyha valahová valamit építeni akarnak, akkor a szemrevételezés, azaz a szakértő véleménye többnyire az, hogy az összes fa, ami az építkezés útjában áll, beteg. De sajnos ez így ment a Balaton-parti országutaknál is, ahol sorra vágják ki a fasorokat. Persze egy fasort gondozni mindig macerásabb, mint nem gondozni.

– Most is odaláncolná magát?

Nem, már a tanítványaimat biztatom erre.

– Hogyan lett író-filozófus-filmesből humánökológus? És mivel foglalkozik a mesterszak, amit ön alapított és ahol most is tanít?

A képzés alapvetően társadalomtudományi indíttatású, amelyben vannak természettudományos tantárgyak. Az ökológiai válság társadalmi okaival és következményeivel foglalkozunk. A kérdés persze igazából az, hogy hogyan működik az ember. Ez pedig egyszerre bölcseleti, etikai, szociológiai, politikafilozófiai kérdés, és hát én ezekkel a dolgokkal foglalkozom már jó ideje. Igazság szerint engem a történelem és az irodalom érdekelt, a Liget című folyóirat munkatársa voltam, és éppen a múlt héten jelent meg egy kötetem, történelmi és irodalomtörténeti esszékkel, a Búcsú a tizenkilencedik századtól. Úgy is fogalmazhatok, hogy nem én akartam foglalkozni az ökológiai válsággal, az ökológiai válság kezdett foglalkozni velem. A bős-nagymarosi duzzasztógát ügye volt az első a ’80-as években, amikor Karátsony Gábor barátom jóvoltából belekeveredtem a tiltakozási hullámba. Egyszer csak ott találtam magam a viták kellős közepén, ahol érvekre volt szükség, így elkezdtem utána olvasni, tanulni, gondolkodni és vitatkozni.

– Mit gondol az értelmiség mostani szerepéről? Olyan, mintha a diskurzus megmaradt volna a ’80-as évekbeli, dominánsan inkább szociológiai alapú tematikáknál – roma kérdés, szegénység – és az ökológiai válság nemigen került be a párbeszédbe.

Van három nagyobb témacsoport, amire az értelmiség ugrik: a népnemzeti értelmiség a nemzeti önazonosság kérdésére és a történelmi sérelmekre, a liberális értelmiség az egyéni szabadságjogokra és a szabadpiaci versenyre, a baloldali vagy szocialista értelmiség a társadalmi egyenlőtlenségre, igazságtalanságra, hátrányt szenvedő kisebbségi csoportokra. Ami ebbe a három zsákba nem fér bele, arra nem reagál az értelmiség. Közben keletkezett egy negyedik, jó nagy problémahalmaz, ami arról szól, hogy a létfontosságú természeti ellátó rendszerek a teljesítőképességük határához értek, és azok a források, amelyekkel a természet gondoskodik az élet körforgásáról, jócskán megfogyatkoztak. Újra kellene gondolni az alapvető fogalmainkat: mitől jó a lét, mire jogosít fel engem a szabadságom, az emberi jogaim, akarom-e én a gazdasági növekedést, biztos, hogy a fejlődés és a növekedés azonos fogalmak? Ezek alapvető világnézeti kérdések, amelyekkel mindenekelőtt az értelmiségnek lenne feladata foglalkozni. Ez egy szellemi munka, amit nem végeztünk el, és csodálkozunk azon, hogy rohamosan betonozzák le az országot, pusztul a termőföld, romokban hever a biológiai sokféleség. Nem hinné el, hogy a védett pilisi parkerdőben, száz méterre a lakott területtől, az erdő közepén kacsalábon forgó villa épül, míg nem messze hajléktalanok építik a kis minivárosaikat. Ez utóbbit sokkal jobban megértem amúgy, de a lényeg, hogy szorul vissza az erdőhatár. Miként történhet meg, hogy mindent beépítenek és a jogszabályok nem sérülnek? Semmi nem védi ténylegesen a budapesti zöld területeket, és a vidékieket se. Erdők helyett faültetvényekkel operálnak, de attól, hogy azonos fajtájú fákat egymás mellé ültetünk, az még nem erdő! Az erdő olyan ökoszisztéma, amiben vannak öreg, halott fák, fiatal hajtások, rengeteg aljnövényzet, bokor és állat. Nagyjából 300 év, mire egy igazi érett erdő beáll. A legszebb dunántúli erdeink meg mennek biomasszaként az ajkai és pécsi hőerőművekbe. Erdőket vágnak tarra azért, hogy elégessék.

– Egy korábbi interjúban Jordán Ferenc azt mondta, hogy a biológusok, ökológusok beszéltek, írtak eleget, most a társadalomtudósokon, filozófusokon a sor, hogy árnyalják a diskurzust…

A természettudósok nem ismerik a filozófia, és a társadalomtudományok szakirodalmát, mi meg az övékét. A világban, de itthon is többnyire bölcsészek, írók, festőművészek, filmrendezők kezdtek aggódni annak idején a környezet állapotáért, és kezdtek magyarázatot keresni arra, hogyan züllött odáig a későmodern ipari társadalom, hogy maga alatt vágja a fát és elpusztítja a létfeltételeit. A ’90-es években ezt elkezdtük hangoztatni, és csak kevés természettudós adott nekünk igazat. Szerintem a biológusok kezdtek túl későn aggódni és foglalkozni ezzel.

– A Reményhez című írásában azt írja, hogy a természet jövője nem természettudományi kérdés. Megoldási javaslatokat is sorol, e szerint bízik abban, hogy a gyászos kép ellenére van mód változtatni?

Meg kell szabadulni attól, hogy azt kérdezzük: mit tehetek én egyedül, mit tehet egy kis ország egymagában? Az ökológiai válság tényezői közül a klímaválság az egyetlen, ami globális kérdés, ezért távolabbinak tűnik a megoldás. A vízszennyezés, a talajpusztulás, a biodiverzitás összeomlása tekintetében viszont lehet változtatni. Ki akadályoz meg bennünket abban, hogy Magyarországon áttérjünk a vízvisszatartó gazdálkodásra, ki akadályoz meg bennünket abban, hogy megvédjük az erdeinket, zöldítsük a településeinket, hogy a mezőgazdaság fenntartható formáira térjünk át, hogy megvédjük a létfontosságú beporzó rovarokat a növényvédőszernek nevezett mérgek hatásaitól? Mert ha senki, akkor világos, hogy minden ország, sőt minden település elvileg képes lenne arra, hogy megvédje a környezetét. A klímaváltozásnak azért olyan jó a sajtója, mert azzal így, egymagunkban nem sokat tudunk kezdeni, ahhoz valóban nemzetközi összefogás kellene, tehát felmentve érezzük magunkat a felelősség alól. Amit még tehetünk, az a tudatos családtervezés, azaz az emberiség jelenlegi létszámának fokozatos csökkentése, az antropogén anyag-, és energiaforgalom csökkentése, a körkörös gazdaság elterjesztése, áttérés a környezetbarát, kisebb léptékű, szelíd technológiákra, a gazdaság decentralizálása, a távolsági kereskedelem radikális visszafogása és a jó emberi élet olyan lehetőségeinek (újra)felfedezése, amelyek nem függenek az anyagi javak fogyasztásától. Ez mindenekelőtt a globális hálózatok gazdasági és kulturális monopóliumának megtörését jelentené, és azt, hogy a helyi közösségek érvényesíthessék az akaratukat, visszaszerezzék a tényleges önrendelkezés eszközeit.

– Ez alapvetően nem politikai kérdés?

Nem csupán az. Annak a politikai, gazdasági, tudományos, kulturális-, és médiaelitnek, amely a hatalmát a fennálló világrendből meríti, nem érdeke, hogy változtasson azokon a gazdálkodási formákon, a jólétnek azon az elképzelésén, amely ma uralkodó. Az anyagi javak és szolgálatások sokaságát ígérik, kárpótlásul, mert értelmes munkát, társadalmi megbecsülést, tartalmas emberi kapcsolatokat, egészséges, ép környezetet a többségnek nem tudnak nyújtani. Dolgozz sokat, keress sokat, fogyassz többet, utazz el máshová, érezd jól magad és vedd meg a szolgáltatásainkat, attól majd szép és sikeres leszel.

– Azért nem túl kecsegtető kilátások ezek. Honnan meríti az optimizmusát?

Amióta világ a világ, a fennálló rendszer azért állt fenn, mert erős volt, de a kicsinyek és gyengék mégis tudtak változtatni a sorsukon. Esetleg magától összeomlik a rugalmatlan, elmeszesedett, önmagát túlélt rendszer, vagy az új mégiscsak legyőzi a régit. Ismerjük azokat a technológiákat, amelyekkel már ma is le tudnánk cserélni környezetkímélő, helyi adottságokhoz alkalmazkodó, kisléptékű, kíméletes eljárásokra a brutális, nagyléptékű, energiapazarló, szennyező technológiákat. Az az ország, amelyik először száll ki ebből a mókuskerékből, amit gazdasági világversenynek nevezünk, az jár jól. Az a bizonyos versenyképességi mítosz, amit szeretett miniszterelnökünk most akar lenyomni a torkunkon, elavult gondolkodásra vall. Abban a versenyben, amelyben egyszerre kell konkurálnunk a legolcsóbb ázsiai és afrikai rabszolgamunkával és a legfejlettebb amerikai csúcstechnológiával, csak vesztesek lehetünk. De ha a saját adottságainknak megfelelő gazdálkodást folytatunk és csökkentjük a függőségünket a világgazdaságtól, akkor egy csomó munkahely keletkezik, változatosabb lesz a foglalkoztatási struktúra, nem kell annyit szállítani és nem függnénk annyira a távoli partnerektől. Persze azok rosszul járnának, akik pont abból milliárdosok, ami most működik, és hát a közvélemény befolyásolásának eszközei az ő kezükben vannak.

– A korábban már idézett írásban beszél arról is, hogy mi vagyunk az első nemzedék, amely a közeli katasztrófa tudatában él, és valószínűleg az utolsó is, amely még döntő mértékben képes befolyásolni annak kimenetelét. Miért gondolja így?

Minden nemzedék eggyel rosszabb helyzetből indul. Mi olyan több nemzedékre vagy örökre meghatározó döntéseket hozunk, amelyek az utánunk jövők életlehetőségeit radikálisan beszűkítik. Ők már csak abból a készletből választhatnak, amit meghagytunk nekik a spájzban. Amit elfogyasztottunk előlük, az el van fogyasztva. A felelősségünk tehát példátlanul nagy. Szokás klímaszorongást emlegetni, de a fiataloknak nem szorongani kellene, hanem félni. A klímaszorongást úgy lehet gyógyítani, hogy megkeressük az okát. Ha tudod mitől félsz, akkor tudsz ellene védekezni, és akkor már a konstruktív cselekvés irányába mozdultál el. Ez az igazi rendszerváltozás, a szónak nem a hatalmi értelmében. Felelős részvétel a saját sorsom intézésében. Persze senkitől nem kívánhatjuk, hogy globális vagy országos problémák megoldásával töltse az idejét, ez a politikusok dolga. A politika megkerülhetetlen, de ettől függetlenül, mindenki bőven talál tennivalót a saját életében, és ha körülnéz, talán társakat is, akikkel összefogva már valamivel többet is el tud érni: jobb minőségű életet magunknak és lénytársainknak. Megjegyzem, a politika is valahogy így kezdődik.