– Amiről beszélsz, az tulajdonképpen kiterjeszthető lenne minden élőlényre vagy természeti képződményre…

Igen, bár, ha ezeket a jogokat kiterjesztenénk az összes többi élőlényre, akkor jutnánk vissza körülbelül abba az állapotba, ahol a nagyon régi őseink tartottak. Észre kéne már venni, hogy mi mindannyian egy társadalom vagyunk, ha nem tudunk barátainkként, élőlény-, és sorstársainkként tekinteni a többi élőlényre, ha nem tudunk sorsközösségben gondolkodni, akkor rendkívül káros minden, amit teszünk. Kisebb baj, hogy az emberiség számára lesz élhetetlen a bolygó, a nagyobb probléma, hogy magunkkal rántunk sok más fajt is.

Szimbolikus lépésekre van tehát szükség, mert azokat talán megértik az emberek. Sokkal egyszerűbb és érthetőbb, ha olyan jogalanyokat emelünk ki, amelyeknek a szimbolikája különösen fontos. Ilyenek például a nagy víztestek, mint a Duna, a Tisza, a Balaton, amikről amúgy is sokszor úgy beszélnek az emberek, mint egy másik emberről. Nem véletlenül adtunk nekik nevet, egy pocsolyának nem szokás nevet adni, de a Balatont elneveztük, történeteink, legendáink fűződnek hozzá, kapcsolódni lehet vele. A megszemélyesítés első lépcsőfoka, hogy nevet adunk valaminek, hogy személynek tekintjük, ami jelzi, miért járhatnának személyeket illető jogok is neki.

Azért is lenne erre szükség, mert kulturálisan régóta ott tartunk, hogy a nyugati ember egyfajta ökológiai felsőbbrendűséggel ruházta fel magát, igába hajtja a környezetét. Normálisabb kultúrákban ilyen nincs, sem az embernek, sem az isteneiknek nincs ilyen jogosítványa, hiszen a kozmosznak nem a hatalomról kéne szólnia, hanem valamiféle harmóniáról. Egyébként a környezetvédelem kifejezést is károsnak tartom, mert hogy jön az ember ahhoz, hogy az egész kozmoszt az ő környezeteként írja le? Fordítva lenne elfogadhatóbb, ebben a gondolkodásmódban hatalmas dölyf, végtelen hübrisz van.

– Mennyi esélyt látsz arra, hogy az emberek filozófiai gondolkodása ekkora szemléletváltáson menjen keresztül?

Szükség van kikényszerített szabályokra. A jogalanyiság például azért lenne érdekes a Balaton esetében, mert amíg ez csak egy víztest, addig abba lehet szemetelni, mert a H2O-ba lehet szemetelni. De, ha ősi felfogás szerint ez a földanyácska öle, abba már nem szemetelünk, és nem szemeteljük tele a Balatont sem, ha ő – és akkor már megszemélyesítem – egy jogalany. Az embereket szembesíteni kell azzal, hogy a tó nem csak egy használatban lévő dolog. Rendkívül hamisnak érzem a ’Balaton mindenkié’ szlogent is, hiszen a mindenki alatt csak az embereket értjük. Ki gondolja hozzá a nádast, a halakat, az összes többi növényt és állatot? És ez nemcsak természetvédelmi kérdés, hanem erkölcsi is. Védeni kéne és megőrizni mindazt, amit az ökológiai rendszer létrehozott.

– Szankciókból értenének az emberek? Miközben probléma az is, hogy akiknek meg kéne hozni ezeket a szabályozásokat, mindenféle érdekekbe ütköznek.

A legnagyobb problémám a fenntarthatósággal kapcsolatban, hogy a gyakorlati megoldások kezdeteit sem látom, de nem látom azt sem, hogy rendelkeznénk azzal a fogalmi és világnézeti készlettel, amivel neki lehetne állni a gyakorlati megvalósításnak. Ha nekem nem polgártársam a fa, ha nem jutok el ide fejben, ha viccesnek tűnik ez a gondolat, akkor baj van. Miért hiszem, hogy kidobhatok bármit, miért nem szembesülök azzal, hogy a szemét valójában én vagyok? Egyébként is hová szemetelek? Hátra dobom, előre vagy elásom? Mégis mit képzelünk és mi a konkrét tervünk ilyesmikkel? Ez csak egy példa arra, hogy nincs meg a világnézeti szerszámosládánk arra, hogy nekiálljunk megoldásokat keresni. Meg kell érteni, hogy a technológia szinte teljességgel a probléma része, és nem a megoldás kerete. A technológiai hozzáállás alapvetően gyarmatosító szemléletmód. Miért gondoljuk, hogy minden fölött állunk? Ez a felegyenesedett ember fallikus ostobasága. Az ember lényege, hogy hogyan tudja uralni magát, mert azáltal történik bármi jó a világban.

Fontos lenne tehát, hogy szembesüljünk azzal, hogy addig nem kezdhetjük el a gyakorlati megoldás keresését sem, amíg nem rendelkezünk olyan szemléletmóddal, fogalomkészlettel, amiben egyáltalán értelmezhető egy valóban fenntartható gazdaság és kultúra. Ott vannak például az ausztrál őslakók, akiket pénzzel próbálnak kompenzálni az elvett területekért. Inkább tanulni kéne tőlük, ők ugyanis tudnak a sivatagban élni, tudják, hol keressenek vizet, azt is tudják, hogyan lehet elejét venni a bozóttüzeknek, mert kialakult gyakorlatuk van erre. A még megmaradt tudást kéne átvenni, szükség lenne a fenntartható gyakorlatok összegyűjtésére és ezzel adná vissza a méltóságukat az ausztrál állam, ha végre nem valami skanzenbe zárnák a valóban fenntartható törzsi tudást, hanem valódi alázattal próbálnánk tanulni tőlük.

– Azért a régi tudások felélesztésére, ökofalvak, vásárló és egyéb kisközösségek létrehozására vannak kísérletek, akár itthon is…

A jelenlegi rendszer nem igazán támogatja az öko-, biotermesztést, vagy például a helyi régiós termékek felépítését sem. Egy helyi terméknek nincs sok esélye ebben a gazdasági rendszerben, nem válik a piacon értelmezhető és valóban elérhető termékké. Ezért kéne ezeket régiós ernyőmárkák alá vinni, hogy piacképesek legyenek.

Egyébként mindenfajta fogyasztás heroinizmus. A fogyasztás ösztönzése olyan, mint a szerek élményígérete. Minden termék droggá válik, amit a léthazugság fenntartására használunk. A fogyasztás minden formájában durván addiktív. Erről kéne leszedni mindenkit, de ez programként sem jelenik meg sehol. A 150 évvel ezelőtt itt élő emberek egyáltalán nem fogyasztottak. Amikor éhesek voltak ettek, de azt nem fogyasztásként élték meg. Vásárolni sem igen vásároltak, csak néhány dolgot, amit nem maguk állítottak elő. Nem ismerték azokat az élményeket, amik ma nagyjából 100%-osan kitöltik mindannyiunk tudatmezejét. Ezt kéne meggyógyítani. A ma élő emberek közt – és ide értem magamat is – nem ismerek olyat, aki a valóságban élne. Mondjuk egy 150-200 évvel ezelőtti paraszti gazdaságban nem engedhették meg azt a luxust, hogy ne figyeljék a természetet és ne ahhoz alkalmazkodjanak, mert akkor éhen haltak. De a mai embernek semmit nem kell figyelnie a bankszámláján kívül, semmilyen formában nem találkozik valódi világtapasztalattal. Kimegyünk a természetbe, kirándulunk, de ahhoz, hogy értsük, megtapasztaljuk a valóságot, ott kéne élnünk egy darabig. Le kell jönni az élményheroinról. Ahogyan ez a bolygó működik és valójában kinéz, arra a mi társadalmunkban igazán senki nem kíváncsi. Max tetszetős fotókat nézegetünk a természetről, melyek tulajdonképpen fogyasztói vágyainkat kivetítő képek.

– A biológusok, ökológusok beszéltek már eleget, itt az ideje a társadalmi szemléletváltásnak, jöjjenek a filozófusok? Ők megadhatnák a hiányzó keretrendszert és fogalmi készletet.

Mostanában mindenki elkezdett filozofálni, mégsem mondja senki, hogy szükség lenne valódi filozófusokra. Valójában elbitangoltak a szaktudományok, technikailag is leginkább valami szakbarbárságot értenek objektivitás alatt és ezáltal elvesztették az organicitásukat. Ha egy faként írjuk le a tudást, akkor leszakadtak ezek az ágak. A filozófia szeret magára úgy tekinteni, mint amiről a tudományok leágaztak, ami részben igaz is.

– Mi a te személyes válaszod erre a világra?

Nincs recept jellegű és dogmatikus válaszom. Borzasztó fontos lenne visszahoznunk a bűntudatot, ami ellen harsog a pszichológia. Ha visszahoznánk a bűntudatot, akkor rájönnének az emberek, hogy nincsenek pszichológiai, tudományos vagy környezetpusztítási kérdések, kizárólag etikai kérdések vannak. A megoldás azáltal jönne létre, ha látnánk, hogy minden környezeti probléma valójában etikai kérdés, és mindegyik mögött az húzódik meg, hogy nincs és nem is keressük a külső és a belső, a mikro-, és a makrokozmosz közötti harmóniát.

Két modern tudomány van, ami nem létezett semmilyen formában a modernitás kora előtt. Az egyik a belső természet elfogyasztását vezényli, a másik külső természetét. Az első a pszichológia, a másik a közgazdaságtan. Ezek nagyjából egy időben jöttek létre a kapitalizmus fejlődésének ugyanazon fokán. A pszichológia tokkal vonóval kidobta az etikát, illetve a vallást is, ami egyébként szintén nem jogosan tolult be az etika helyére. Az ethosz egyik etimológiai jelentése beleállás. Hogy hogyan állok bele a világba. Ez nagyon fontos. Ehelyett van számos új fogalom, mint a minőségi énidő és hasonlók. Ez nem más, mint a mentális maszturbáció megannyi formája. Amikor ellentétes módon használom az emberi, élőlényi képességeimet, mint amiért vannak. Az ember úgy van összerakva, hogy az összes érzékszerve kifelé irányul, hogy ne magunkkal foglalkozzunk, hanem mindennel és mindenkivel, ami körülvesz bennünket, mert ez a természetes, ez az organikus, ez az egészséges.

– Erre jó néhány pszichológiai irány, filozófiai iskola képviselője vonná fel a szemöldökét. Mi van a befelé fordulással, a meditációval, az önismeret fejlesztésével? A kifelé figyelés a természetes?

Igen, nem is az énidő! Nem magamra kellene figyelnem, hanem a világra. Egyébként is mi az a befelé vagy kifelé? Mindkettő lehet csak ego-projekció. Szerintem nem ez a fontos. Az odaadás pillanata a legfontosabb dolog, amit az ember tehet, illetve ami történhet vele. Ha odaadóvá válsz, akkor tudsz felelősséget vállalni, akkor kerülsz flowba, akkor leszel például igazán szerelmes. Minden igazán jó dolog az odaadás által történik, azaz, ha nem a minőségi énidőmben vagyok, hanem oda tudom adni magam valaminek vagy valakinek. A lényeg, hogy tudjak kapcsolódni. Az összes környezetei problémánk oka az ego kultusza. Hogy nem tudunk valójában kapcsolódni. A nyugati ember számára ma a szabadság semmi mást nem jelent, mint fogyasztói önkényt. Én rendelkezem a ghánai gyerekek életével, hogy szedjék nekem olcsón a kakaót, meg bányásszanak a telefonomhoz nehézfémet. Ez az igazi fogyasztói pszichopata tudat, hogy bár tudom, mégsem akarok róla tudni, de használni akarom. Az agressziós képesség kiterjesztését hívja a nyugati ember intelligenciának. És az ember nyilván azért a „legintelligensebb” lény, mert ő tudja leghatékonyabban kiterjeszteni az erejét, az agressziós képességét. Miközben éppen leginkább odaadásra lenne szükség, mert az odaadás pillanatában születünk meg, mint valóban méltó emberi és igazán szabad lények.