Szalontai Ábel: Az első nap képei

A kép mibenlétéről, ami egyszerre valamely látvány megidézése, ám ugyanennyire a képalkotó szeme, érzékelése, ítélete, véleménye, valamint éppennyire a befogadóé, aki a képet látja. Még inkább pedig, amikor nemcsak lát, de szemlél, figyel, vizslat.

Szalontai képeibe beleérezni az archaikus állapot iránti vágyakozást. Látni azt, ahogy geológiai és meteorológiai vagy társadalmi háttérismeretek nélkül láthatott az ember. Nyersen, őszintén. Ahogy most leginkább egy időképként kitett, esetleges pillanatokban exponáló szerkezet tárgyilagos gyakorlatával láthatunk. Akárcsak Monet a Roueni katedrális képein keresztül, de legfőképp Hokusai, Fuji 36 látképe című fametszet sorozatán át, mely képsor egyébként Szalontaira inspirálóan hatott.

Aki egy kicsit is ismeri a Balaton világát, jó esetben ismeri a déli és északi part identitáskülönbségét, ismeri az ehhez kapcsolódó évődést, („a déli parton az a legjobb, mert onnan látszanak az északi oldal hegyei” – mondják északon), ha pedig mindezt elengedjük, primér módon adódik az értelmezés: amott a túloldal. A túlnan. A szemközt. Az odaát. – E jelentések valamennyi érzelmi és mitikus beleérzetével, ami az efféle földrajzi vagy létfilozófiai egyetemes emberi vágyakozásokhoz és céltételezésekhez kapcsolódik.

Átjutni. Képileg. Képpel. A látvány megragadásával. Átjutni egyszer, sokszor, százszor. Elérni, megfogni és bekebelezni a látványt, ami csak ott van. Ha azonban valahogy mégiscsak sikerülne túljutnunk a széles vízen, a látvány menten szertefoszlana. A Badacsony, az északi oldal kontúrja csak innen, ideát mutatkozik meg kiegyensúlyozott szépségében.

E sorozat, túl témáján és a képek által felkínált látványon, az attitűdjével teremt figyelmet. Ilyen koncentrált figyelem egyetlen tárgy iránt, mintha elképzelhetetlen lenne ma már a mindenünnen támadó orgiaszerű vizuális viharban. Szalontai nyugalmat teremt, csendre int. Olyan csendre, amelyben a képek révén akár belső szólamaink vékony hangjai is meghallhatók. Ezekre nyilván nekünk magunknak lehetne szükségünk leginkább, de ki tud kibújni civilizációs kényszereink és túlterheink alól?

Szalontai képeinek lelkes lájkolójaként figyeltem föl e kontemplált sorozatra. Talán valamikor a covid hónapjaiban. Létrejöttük körülményeit csak utóbb ismertem meg. Először egy természetet megfigyelő kamera képeit metszette és gyűjtötte ki, s e gesztussal alakította azokat kitűntető figyelem tárgyává, képpé, az alkotó. Majd egy újabb kamerával már tudatosan végezve a látványbefogást, Szalontai az előzőéhez közel, új helyre tette ki kameráját.

Szalontai katalógusának előszavában Tillmann J. A. írja: „A vulkánok keletkezése, működése és megszűnte a planetáris idő nagyságrendjébe tartozik. A kihunyt tűzhányót nehéz megkülönböztetni a nyugvó állapotban lévőtől. A vulkanológia sem képes kétséget kizáróan eldönteni, hogy egy tűzhányó tevékenysége véget ért már, vagy csak szünetel. Igy akár a Badacsony is bármikor aktívvá válhat. Fenséges látványa ezzel a félelmetes lehetőséggel teljes.” – túl azon, hogy Tillmann sorai akár folyóiratunk ars poeticáját is gazdagíthatná, segít abban, hogy Szalontai képeinek lehetséges nézőit kettéválasszuk a képek értelmezési terének befogadása érdekében: a Badacsonyt ismerőkre, és a hegyet nem ismerőkre. Aki ez utóbbi, egy sziluettet lát csupán. Aki ismeri a hegyet, a Badacsonyt, aki a vulkánunkat látja másként, Tillmann-hoz hasonlóan értelmez. Ahhoz az őseredeti, a látvány befogadás legtisztább állapotához vezető attitűdhöz, ami ezeket a képeket jellemzi, nincs szükség helyismeretre.

Különös, de legnagyobb tavunknak, a magyar tengernek alig van festője. Természetesen egy badacsonyi, Egri József volt az, aki legmélyebben tudta megragadni a Balaton-élményt. De rajta kívül olyat, akinek életműve elválaszthatatlanná vált a víztől, s akinek a szemén keresztül nemzedékek tanulják meg látni a vizet, ujjongva felismerni, mint Egri képeiről a valós természeti élményeket, amiket a hatalmas vízfelület körülményei hoznak létre, vele azonos jelentőségű nincs más. Táj és művészet így teremt kultúrát. Szalontai koncentrált és fókuszált figyelme esélyt teremt rá, hogy akár a tó változó feltételek közt kialakuló látványélményei, akár a Badacsony képi rögzítése lelki tájképünkön az általa gyakorolt attitűdhöz csatlakozva, az ő képein tapasztalható látásmód szerint égjenek belénk.

Festészet és fotográfia létezése a kultúrában mind jobban eltér egymástól. Ma a fotókép a magas művészettől a köznapi élmény vagy örömforrás teremtésig széles spektrumban van jelen. Különösen a közösségi média hordozófelületein szörföző fotó teremtett nem elitisztikus, sőt, jellemzően laikus, plebejus és műkedvelő munkákra épülő képi nyelvet, narrációt, amin keresztül a Balatont egyszerre meséljük el és persze reprezentáljuk. Ennek során a képi narráció, egy-két kiemelkedő tehetségű nem, vagy csak félig profi fotós működése nyomán rögzült képi állításokat hozott létre, éppen úgy, ahogy Brocky Károly 19. századi képein a tanúhegyek csokrának látványa fixálódott a györöki Szépkilátó dombjáról. Ma ugyanaz a plán, komponált látószög, képek ezrein születik ujjá és indul hódítani a web felületein. Ahogy léteztek eddig is a Fonyódról vagy Bélatelepről átsóvárgó képek a túloldali Badacsony felé. Ez a bőséges festett vagy fényképezőgéppel előállított képi televény inkább sokszerűségével, tobzódásaival hat. Szalontai sorozata ezzel szemben a minimalizmusával. Ahhoz, hogy a látványt, mindenféle irodalmias, vagy a természet öntörvényű létezését dramatikus motívumok sokaságával tárja elénk, látásmódjából hiányoznia kellett a felfedező, rácsodálkozó alapélménynek, a Wow!-nak. Gyerekkora óta látja és nézi ugyanis a szemközti hegyet, – higgadtságát, tárgyszerűségét ez a viszony magyarázza.

Mindez eddig a képi látványteremtés és látás körülményeiről szólt, nem szólt viszont a látvány mögötteséről, voltaképp a lényegéről, ami a kép megvalósításának okot teremthetett. Mintha Szalontai képeinek folyamatos nézése közben ugyanannak a sejtjeinkben élő történetnek a villanásnyi jeleneteit élnénk újra és újra. Ismert történetről van szó. Eképpen kezdődik: „1Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. 2A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött. 3Isten szólt: „Legyen világosság”, és lett világosság. 4Isten látta, hogy a világosság jó. Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől. 5A világosságot nappalnak nevezte Isten, a sötétséget pedig éjszakának. Azután este lett és reggel: az első nap.”

Helyben vagyunk. E képek azért nehezednek súlyos állításoként a nézőre, ezért kényszerítik ránk az aktív és fókuszált figyelem csendjét. Hisz az első nap képei.

S lehet-e időszerűbb fölidézni az első nap történéseit most, mialatt civilizációnk utolsó napjához közelítő időnk mértékét latolgatjuk? Vajon azon túl, hogy a képek színe, hangulata elemi szépérzékünket csiklandja, nem zúg-e ott a látvány mögött a nagy kérdés visszhangja is? Mire jutottunk mi emberek ezzel a világgal? Mit tettünk vele? Mennyi maradt nekünk még itt ezen az akár paradicsominak tekinthető világon?

– O –

Szalontai Ábel képeinek „Badacsony” című kiállítása ezen a nyáron volt látható Veszprémben. Azonos címmel nagyszerű, Farkas Anna tervezésében könyvészetileg is figyelemre méltó, albuma jött létre, benne mintegy nyolcvan képpel, Somogyi Krisztina és Tillman J.A. egy-egy kiváló tanulmányával.