– Van köztetek valamiféle hierarchia vagy ez egy laza közösség?

Olyan értelemben van közöttünk hierarchia, hogy vezető szerepekbe felelősségvállaláson keresztül kerülünk, így egy-egy területen, ilyen például a mezőgazdaság, az ahhoz értő tagunk viszi előre a folyamatokat. A tagjainkat bátorítjuk, és segítjük, hogy megtalálják vagy akár létrehozzák a közösségen belül azt, amiért szívesen felelősséget vállalnának. A közöségnek vannak határai, egy családi-baráti vállalkozáshoz hasonlítható, ahol nincs egyetlen főnök, együtt döntünk. Persze amelyik témában valaki jobban elmélyed, az kulcsszereplőjévé válik annak a területnek, de a döntéseket közösen hozzuk meg.

Olyan felelősségvállalások történnek a közös tulajdonaink miatt is, amelyek nem szokásosak. A közös tulajdon, a pénzügyek máshol általában tabu témák, mi dolgozunk azon, hogy ez ne legyen így. Ez nekünk sem könnyű, meg kell tanulnunk, hogyan tudunk a közös dolgainkra ugyanúgy vigyázni, mint a sajátunkra, hiszen sajnos nem erre vagyunk szocializálva.

A vállalt, felvett szerepek egyébként változhatnak, a keretek átjárhatóak. Mi nem tudunk teljes megélhetést biztosítani azoknak, akik csatlakoznak, mindenki a munkája mellett foglalkozik a közösséggel, de valamennyi forrásunk van egyes munkák kifizetésére, és törekszünk rá, hogy ez az arány nőjön. Szinte mindenkinek van magánkertje, néhány tagunk baromfit is tart. Megélhetés terén sokkal többféle tevékenység kapcsolódhat a közösséghez az élelmiszerönellátáshoz szorosan tartozó témákon kívül, például önismereti -és oktatási programokat szerveztünk, pár évig pedig egy könyvkötészetet is üzemeltettünk a közösség égisze alatt.

– Vannak a tagságnak kritériumai, például, hogy a csatlakozónak legyen tulajdonrésze vagy ott lakjon?

Az első az, hogy akarjon tag lenni és egyetértsen a közösség értékrendjével. A csatlakozási folyamatban vannak állomások, amelyek egymás megismerésében jelentenek olyan pontokat, amikor kimondjuk, hogy hol tartunk, mit látunk, melyik félnek mire van szüksége. Nagyjából úgy képzeld el, mint amikor két ember randizik és időnként kimondják, hogy ki mit érez, mikor költözzünk össze, nyissunk közös bankszámlát. Amikor valaki megtalálja a helyét a csapatban, egyre beljebb lép, vagy barátként/önkéntesként visszajár hozzánk. Van két szövetkezetünk: egy mezőgazdasági, ami a földünket kezeli, egy szociális-oktatási, amin belül vállalkozás csírákat próbálunk indítani, amik támogatják egymást, és egy közhasznú egyesületünk. Ebbe a három szervezetbe lépnek be a tagjaink a csatlakozási folyamatuk egy pontján. A lakhatásra, és a közös tulajdonban való részvételre sokféle verzió lehetséges, természetesen sokkal könnyebb kapcsolódni, ha valaki eleve a faluban, vagy a környéken lakik.

– Te a férjeddel mit csinálsz a közösségen belül, mi a ti saját területetek?

Az interjú elején elmondottakhoz képest talán furcsa, de viszonylag hamar kapcsolattartással, a közösség belső és külső eseményeinek szervezésével és a közösségi folyamatok támogatásával kezdtem el foglalkozni, de dolgoztam pár hónapig a közösség kertjében, évekig foglalkoztam önkéntesekkel, és vezettem könyvműhelyt is. Tagjai vagyunk az Európai Ökofalu Hálózatnak (GEN Europe), és itthon is több közösségi hálózatnak (Magyar Élőfalu Hálózat, Új Koma Háló). A GEN-nel való kapcsolattartásban mi voltunk a férjemmel a fix pont, miénk volt a felelősség, de ez szerencsére mára megváltozott, részben a mi munkánknak köszönhetően. Dani korábban egy évig élt egy németországi ökofaluban, Sieben Lindenben önkéntesként, és dolgozott a GEN Europe irodájában, innen indult az ő kapcsolódása a hálózattal. Ő ökológus és mentálhigiénés szakember, nagyon érdeklik az ökológiai kérdések és az önismereti folyamatok összefüggései, de a pénzügyi feladatok is nála landoltak. Most mindketten kicsit visszalépünk ezekből a feladatokból. Nem egyszerű kiállni valamiből, de nem alapvető, hogy mindig ugyanazok csinálják az adott terület feladatait. Volt például nemzetközi önkéntes programunk is, amit nagyrészt ketten vittünk, de azoktól a dolgoktól, amik a szerepeinkből következtek, nem volt időnk azt csinálni, amit igazán szeretnénk.

– Ami micsoda?

Én alapvetően képzőművész vagyok, de évekig megrekedtem az egyetem után. Jól jöttek ezek a feladatok, gyógyulási folyamat volt számomra a közösségben végzett munka, láttam, hogy van értelme annak, amit csinálok. Az, hogy alkotásra is szeretnék időt magamnak elkezdett megint előtérbe kerülni, és egyre erősebb lett a vágy, hogy művészként is megtaláljam a helyemet a közösségünkben. Sok év kimaradt szakmailag, de az alkotómunkámmal összekapcsolódik az ökoközösségbeli, emberekkel és földdel kapcsolatban szerzett tapasztalat. A munkáim egyik helyszíne éppen a nyimi 26 hektáros területünk, ahol fákkal dolgozom. Azzal kísérletezem, hogyan tudok úgy alkotni, hogy az alkotás folyamata összekapcsolódjon az adott hely ökológiai szükségleteivel, és valamilyen módon regeneratív hatású legyen.

– Ide mindenképp visszatérünk, csak még egy kérdés az előbbiekhez kapcsolódva: hogy látod magatokat akár az európai, akár az itthoni közösségek sorában?

Európai összehasonlításban nagyon kicsik vagyunk. A magyar közösségek közül tapasztaltabbnak számítunk, az egyik első olyan kezdeményezés vagyunk tudomásom szerint, ahol a közösség emberi oldalával is tudatosan foglalkoznak. Mi ökoközösség vagyunk, már csak azért is, mert egy kis faluban félreérthető lenne ökofalunak hívni magunkat, még akkor is, ha a fogalom nem feltétlenül egy külön települést jelent. Ökofalu kezdeményezés lehet egy városi cohousing is, vagy egy kerület. Idén nyáron Magyarországon lesz az európai ökofalu hálózat találkozója, amit a Gyüttment találkozó szervezőivel összefogva rendeznek, és a két rendezvény egymás után, ugyanazon a helyszínen, Lengyeltótiban zajlik majd. Én az összekötő szerepünket tartom fontosnak, például részt vettünk abban, hogy a Gyüttment, és az ökofalu hálózat szervezői összeismerkedtek, és aztán együttműködésbe kezdtek. A mozgalom szemlélete szerint a regenerációnak nemcsak az ökológiai oldala a fontos, hanem a szociális, a gazdasági és a kulturális iránya is. Ugyanezt láthatjuk egyébként a permakultúrás tervezés etikái között is: olyan rendszereket kellene létrehoznunk, amelyeken keresztül gondoskodunk a földről, önmagunkról, egymásról, és igazságosan osztjuk el a javainkat (Earth Care, People Care, Fair Share). Kapcsolattartó munkám miatt több európai ökofaluban jártam, vannak elképesztő példák: Pamplona mellett van egy olyan ökofalu, Lakabe, ahol teljes a vagyonközösség, bárki elmehet, ha szeretne, és visszakapja azt, amit beletett. Nincs az embereknek magánvagyona, saját pénze, amit valaki megkeres, megtermel, megy a közösbe, viszont mindenki ki is vehet belőle. Korábban volt egy összeghatár, ami fölött megbeszélték, hogy ki mire szeretne pénzt, de ma már az sincs, mert szépen beállt a rendszer. Úgy működnek az emberek együtt, mint egy egészséges erdő.

– Ki alapította a közösséget?

A közösséget egy anya és két fia alapította: Orosz Katalin klinikai szakpszichológus, a transzperszonális irányzat egyik első hazai képviselője, Hajnal Soma építész, Hajnal Márton pedig agykutató. Marci részt vett egy Európai ökofalu hálózat által tartott képzésen, ahonnan hazajőve született meg a közösségalapítás ötlete, miután Kati pszichológiai, és közösségépítési tapasztalatai összecsengtek az európai képzés tanulságaival. Kati a Galgafarm alapítója is volt, és a máriahalmi biofaluban is élt egy darabig, azután alapította meg fiaival, és a felhívásukra csatlakozó néhány baráti családdal a közösséget. Az alapításhoz képest a tagságunk sokat változott, de az alapítók közül Marci, és Kati továbbra is aktívan részt vesz a napi ügyeinkben is. Mi az emberi kapcsolatokat helyeztük a fókuszba, és olyan kereteket hozunk létre, amelyek elősegítik az együttműködést. Tudatosan figyelünk a közösségi folyamatainkra, amelyekért sokat teszünk, például többen foglalkozunk közösségi folyamatok facilitálásával is. Mindez fontos tudássá, a kapcsolódás alapjává vált ebben a közegben. Egy közösség léte, működése nem szerencse kérdése, sokat kell érte tenni, ha azt szeretnénk, hogy alakuljanak az emberi kapcsolatok és fejlődjön az együttműködés minősége. Szerintem ez az egyik legnehezebb dolog, mert folyamatos önreflexió kell hozzá, empátia és persze rugalmasság, de ezek tanulható dolgok. Olyanok, mint az izmok, meg lehet őket erősíteni.

– Mennyire fogadott el benneteket a falu, mennyire ismeri és ismeri el, amit csináltok?

Sokat változott ez a viszony, amihez eleinte mi sem elég alázattal álltunk hozzá. Jöttünk a városból, tudtuk, hogyan szeretnénk vidéken élni. Mi tudtuk, hogy ökológiai válság van, tudtuk, hogy talajt és közösséget kell építeni, hogy mi a permakultúra és így tovább. Aztán beköltözünk egy faluba, ahol már élnek és dolgoznak az emberek, és sok minden másképp volt, mint ahogy képzeltük. De azt hiszem, ez természetes, ilyen, amikor kultúrák, tudások találkoznak. Sokat tanultunk ebből a helyzetből, nyitottak vagyunk, figyelmesen, normálisan viselkedünk egymással, egyénileg több mindenben együttműködünk, keressük, hogyan tudunk részt venni a falu életében, és az elmúlt 12 évben sok kapcsolatunk szövődött, Nyimiek vagyunk már mi is.

– A 10 millió Fához is kapcsolódtatok. Mesélnél erről?

2021-ben vágtunk bele a közös faültetési projektbe a már említett 26 hektáros Öko-réten, ahol már az együttműködést megelőzően is fásítottunk 2012 óta. Több ültetést is szerveztünk együtt 2021-ben és 2022-ben a 10 millió Fával, nagyjából egy hektárt erdősítettünk. A legmeghatóbb támogatást Békés Zolitól kaptuk, aki Lisszabonig biciklizett, hogy adományokat gyűjtsön az erdősítéshez. 2022 elejéig több mint 1000 fát ültettünk el, a földterület megvásárlásától fogva pedig összesen több mint 6000 fát a tagok és önkéntesek közreműködésével. Az ültetett fákon kívül igyekszünk megóvni a magról növő csemetéket is, így már egész máshogyan fest a területünk, mint a megvásárláskor, amikor még erodált szántóföld volt.

– Beszéljünk egy kicsit a rajzaidról. Hogyan kapcsolódik a művész éned a választott ökológiai életformához? Hogy illesztetted össze?

Annak idején már a tanári szakdolgozatomat is etikus művészetről írtam, igaz, akkor már a közösség tagja voltam. Az első diplomamunkám a mű szerepének vizsgálatáról szólt, arról, hogy mi a tárgyak, a produktumok értelme. Négy példányt készítettem egy verseskönyvből, amiket odaadtam valakinek kölcsönbe, ő visszaadta, majd máshoz került. Olvassák, használják az emberek. Olyan bőrből kötöttem, hogy elszíneződött használat közben. Nekem mindig is fontos volt, hogy a dolgoknak jelentésük legyen. Egy könyv azért van, hogy olvassák. Ha már egy évet eltöltöttem azzal, hogy kitaláljam, hogyan nézzen ki, megfűztem, kézzel belenyomtattam a nyomatokat, az ne egy vitrinben álljon. Az ökológiai értékekre való figyelmet meg a világhoz és egymáshoz való alázatos és kapcsolódó hozzáállást nem sokszor tapasztaltam meg az egyetemen. Engem mióta megismerkedtem a közösségünkkel, az etikusság és a folyamatfókuszúság érdekelt. Arra figyelni, hogyan csinálunk valamit, miközben csináljuk. Mi az én szükségletem, mi azoknak a szükséglete, akikkel együtt működöm az alkotás során. Például, ha tájban csinálok valamit, nem elég az, hogy lebomló anyagokat használjak, az is fontos, hogy mérlegeljem, azon a helyen mit okoz a tevékenységem. Számomra lényeges, hogyha valami nagyléptékűt csinálok, az legyen szelíd is egyben, ne hagyjak olyan nyomot, ami az egomból következik és mérlegeljem, hogy valóban olyan fontos-e nekem az a gondolat, hogy emiatt nyomot hagyjak. Az alkotó folyamat a lehető legkevesebbet ártson, lehetőleg legyen építő folyamat. Ilyen például, amikor élőhelyet hozok létre, ahol növekedhet a biodiverzitás, épülhet a talaj, és egyúttal megváltoztatja az én viszonyomat is azzal a térrel. A 26 hektáros Öko-rétünk lett a kísérletezésem egyik helyszíne, amit egykori szántóföldként tájsebnek tekintek. Rájöttem, hogy nekem nagyon nehéz kapcsolódni a közösségi területünkhöz, egyrészt mert nem voltak olyan tereptárgyak, amik mentén tájékozódni, és amikhez kötődni lehetne, másrészt a táj kizsigereltsége emlékeztetett a saját belső sérüléseimre. Elkezdtem vizsgálni, hogyan hat a tájhoz, konkrétan a fákhoz való kötődés a regeneratív folyamatokra, és a saját önismereti folyamataimra. Miként vannak ezek kölcsönhatásban? Mitől válik valaki motiválttá, hogy gondoskodjon egy területről, és ez hogyan lehet összefüggésben az élőhely-teremtéssel, regenerációval. Sokszor nem gondolkodunk el azon, miért fontos számunkra egy bizonyos hely, de szerintem máshogy kapcsolódunk, máshogy bánunk vele, ha erre tudatosan figyelünk, és a minket körülvevő tájjal is együttműködésre törekszünk. A fókuszt a tájon belül a fákra és a fák által határolt terekre helyezem, mivel egy-egy fa eleve kötődési lehetőséget, csomópontot jelent, és ilyen szempontból is fontos szerepe lehet a regeneráció, és a téralakítás folyamatában.

– Nagyon izgalmas ontológiai, filozófiai rendszer…

Múlt tavasszal, és azelőtt igyekeztem bekerülni művészeti doktori iskolába a témámmal, mert úgy gondoltam, hogy jó kereteket, közeget, és némi anyagi támogatást jelentene a munkámhoz, de nem vettek fel. A felvételikre készülés alatt viszont a saját elhatározásomnak, és támogató témavezetőmnek (Cseh András DLA) köszönhetően annyira kikristályosodott az irány, amerre menni szeretnék, hogy azóta intézményi keretek nélkül is meg tudtam tartani a fókuszt.

Fákat ültetek, vagy találok, fészket építek gallyakból, egyedül, és másokkal együtt is, próbálok tájsebeket gyógyítani, új helyeket ismerek meg, és önismereti munkával, belső képekkel foglalkozom. Ez a fókusz mindenhol: a helyhez kapcsolódás, az ott lévő helyzet megértése, elfogadása, megnézni hogyan hat ránk, és úgy menni tovább, hogy figyeljünk a hely szükségleteire, és az ott lévő emberek kapcsolódásaira.