Olvasási idő 9 perc

belső tájak

BUJNOVSZKY VANDA KIÁLLÍTÁSA

Vandával a 10 millió Fa Alapítványhoz kapcsolódó Vulkán online folyóiratnál dolgozom együtt: én interjúkat készítek, ő fotózza a beszélgetéseket. Az együttműködés csendes, ahogyan ő maga is. Nem túlságosan kitárulkozó, ezért is lepett meg, amikor átküldte a képeit és megtudtam, hogy fest. Mert ezek a festmények kirobbanóak, erőteljesek és igen, kitárulkozók, miközben megtartják azt a lágyságot, ami Vanda személyiségében elsőként szembeötlő.

space

Aztán elmesélte, hogy tizennégy éves kora óta festőnek készül, az érettségi után jelentkezett is a bécsi képzőművészeti egyetemre, ahová az első elutasítás után már nem ment vissza újból próbálkozni. Rajztanárai pedig lebeszélték az itthoni, hivatalos formában történő továbbképzésről. Azt mondták, olyan szép és sajátos világa van, hogy azt nem kéne megbolygatni, talán úgy értették, nem kéne akadémikus keretek közé zárni.

Hogy a tanács végül helyesnek bizonyult-e, vagy talán egy igazán támogató mentor többet is kibontott volna belőle, hivatalos formában már nem derül ki, de hozhat az élet jószemű mentorokat, társakat, támogatókat.

space

Bujnovszky Vanda a saját útját járja, belső tájainak érzéki kifejeződései hol elsodorják, hol fogva tartják a nézőt. Képei többnyire 40×50 centiméter méretűek, ezért sokszor van az embernek az az érzése, hogy a kompozíció tere szűk, a keretek összeszorítják a formát, ami kirobbanva, kifolyva keresne nagyobb helyet magának. Ez a feszültség végig ott vibrál a műveken, ez tartja fogva a tekintetünket.

Kavargó érzelmek jelennek meg ezekben a belső tájképekben, hol harsány, hol visszafogottabb, kevésbé erőteljes gesztusokkal megfestve. Amikor egy éve az addig készült képeket láttam szembetűnő volt a határozott ecsetkezelés, a spaklival odakent festéknyomok még a lágyabb, gomolygó kompozícióknál is. Némelyik geometrikus, fragmentáltabb mintázatban, mintha egy kaleidoszkóp töredezett szilánkjai közt sejlenének fel ezek a belső hangulatokat megjelenítő természeti képek: tűz, jég, lávatenger, viharos táj vagy éppen a mező, a liget hullámzása. Egyszerre plasztikus és konkrét kompozíciók, máskor mintha üvegen keresztül nézné az ember a gomolygó füstöt, esőt, jéggé fagyott mintázatokat. Több korábbi festményénél is visszatérő motívum egy függőleges csatorna, valamiféle transzcendens erő megjelenése, betörése a képbe.

A címek egyszerűsége is megtámasztja a befogadó érzéseit, hogy amit lát, az egyfelől nyers, puszta érzelem, másrészt az érzelemből manifesztálódó belső kivetülés képe: Víz, Szemek, Vágy, Valótlan, Levegő, Hegy, Láng, Virágok, Fátyol, Dzsungel. Ezek már a mostani kiállítás képei, amelyek mintha nyugodtabbak lennének, és ez a technikában is megmutatkozik. A spakli keménységét felváltotta az ecset lágysága, ami, ahogy egy-egy mondatban elárulta a belső megnyugvás eredménye. A témák is közelebb kerültek a figurális ábrázoláshoz, ha úgy tetszik a valósághoz. Hogy ebben mennyire van benne a fotózás térnyerése? Azt gondolom, mindenképp. Új, a festészettel rokon szenvedély megtalálása ez, ami a mindennapokban kezdi átvenni a hatalmat. De Vanda szerint a festészet mindig megmarad erőteljes és elsődleges önkifejezési formának. Érdekes, hogy míg sok festőnél a figuratív képek után következik az egyre letisztultabb, egyszerűbb, illetve máshogy bonyolult nonfiguratív felé történő ellépés, nála fordítva működik mindez. Talán éppen most lehetünk tanúi a hangsúly eltolódásának, az elmozdulásnak a figuralitás felé. Egyelőre csak néhány képnél, de ki tudja, talán néhány év múlva egymás mellett látjuk majd egy galériában a fényképezőgéppel készített portrékat a festővásznon megjelenőkkel…

(Elhangzott 2025 augusztus 20-án, Bujnovszky Vanda kiállításának megnyitóján, amely szeptember közepéig látható a Krimóban, Budapesten, a Kazinczy utca 8-ban.)