– Tegyük tisztába a három fogalmat: mit jelent az ökoszorongás, az ökogyász és az ökobűntudat?

Röviden az ökoszorongás az ökológiai rendszer összeomlása felett érzett rettegés. Az ökogyász nem csak a folyamatban lévő, hanem a mára elpusztult dolgok felett érzett gyász: az elolvadt gleccserek, a kiveszett állatfajok, és a jövőképünk kényszerű átalakulása miatti érzések is ide tartoznak. Az ökobűntudat esetében a saját felelősségünk kerül előtérbe. Ebben az érzelemcsomagban már benne van, hogy mi is okozói vagyunk a negatív változásoknak azzal, hogy vétünk a környezetvédelmi normák ellen, például pazaroljuk a vizet vagy feleslegesen utazgatunk, ezzel nagyobb ökológiai lábnyomot hagyva és így tovább. A bűntudat egyébként lehet motiváló hatású, ha megmutatjuk, hogyan tudunk változtatni a fogyasztási és életmódbeli szokásainkon. De ha nincsenek meg a feltételek, akár a visszájára is fordulhat. Az ember ilyenkor önigazolást keres vagy egyszerűen nem veszi elég komolyan a klímaválságot.

– A pszichiátriai betegségekhez hasonlóan kell kezelni, terápiába küldeni a klímaszorongó embert?

A jelenlegi álláspont szerint ezek nem patológiás jelenségek, hiszen ami miatt aggódunk, az nem irracionális. Persze lehet ennek is olyan szintje, amikor az ember kézzel fogható negatív következményeket él meg. Ilyen az alvás-, vagy a koncentrációhiány, ami kihat a mindennapjainkra. És igen, ilyenkor szükség lehet segítségnyújtásra. A 2021 januárjában indult, több mint 4000 főt számláló kérdőíves kutatásunkat azzal a céllal készítettük, hogy megmérjük ezeket az érzelmeket. A mérhetőség azért fontos, mert így megérthetjük a jelenségek hatásait és összefüggéseit. Érdemes látni, hogy melyik ökoérzelem mivel függ össze, mert így cselekvésre sarkallhatjuk az embereket. Az általunk fejlesztett három kérdőív többek között vizsgálta, hogy a demográfiai változók – nem, életkor, lakóhely stb. – mennyire járnak együtt az egyes érzelmek megjelenésével. Ennek a tudása hasznos, ha környezettudatossági beavatkozásokat tervezünk. Az első kérdőívek után folytatódtak a kutatásaink, a cél az élményvonatkozások feltérképezése volt.

– Milyen eredmények születtek?

Az ökoszorongásnak alapvetően két komponense mérhető. Az egyik az általános aggodalom: félek, illetve dühös vagyok a döntéshozókra, a másik a súlyosabb vonatkozásokat méri, azaz a szorongás következményeit: fizikai tüneteket, alváshiányt, koncentráció csökkenésből adódó teljesítményromlást, konfliktusok megjelenését. Év végéig biztosan megjelenik egy korábbi kutatásunkból írt tanulmányunk, ebben többek között az említett kérdőívek rövidített változatát mutatjuk be, amit a magyar lakosság reprezentatív mintáján vettünk fel. Ez alapján elmondható, hogy az érzelmi megélés viszonylag erőteljesen megjelent, inkább egyetértettek az állításokkal. A szorongás a legerősebb érzelem, az ökobűntudat és a gyász picit alacsonyabb szintűnek mutatkozott. Ami érdekes, az a szorongás negatív következményeire adott válasz: itt nagyon alacsony lett a pontszám, ami azt jelenti, hogy bár az aggodalom létező, mégsem hat ki olyan mértékig az életvitelre, hogy annak bénító következményei megjelennének.

– Mit tehetünk átlagemberként? Hiszen nagyon egyszerű a nagyvállalatok szennyezésére mutogatni, és elaltatni a saját felelősségünket.

Egyes kutatások arra mutatnak rá, hogy a bűntudat helyett az olyan pozitív érzelmeket érdemes erősíteni, mint a remény vagy a büszkeség. Akiket például büszkeség tölt el amiatt, mert hathatósan tesznek valamit a környezetükért, a jövőért, azokra később is több környezettudatos cselekvés jellemző. Fontos, hogy olyan cselekvéseket találjunk, amelyek fölött van kontrollunk: személyesen például lehet, hogy nem tudok sokat tenni az amazóniai esőerdők megmentéséért, de a saját udvaromon, kertemben ültethetek fát, vagy egy közösség segítségével, összefogással tudom segíteni a környezetem fásítását. A cselekvés és ezen belül is a faültetés, nemcsak a negatív érzésekkel való megküzdést segítheti, hanem az adaptálódást is a klímaváltozás okozta hőhullámokhoz. https://hvg.hu/…/20220723_urge_vorsatz_diana_poszt… Minden kutatásunkban azt találjuk, hogy a környezettudatos cselekvés pozitív együttjárást mutat a gyász, a szorongás, a bűntudat megjelenésével, azaz minél jobban szorong valaki, annál erőteljesebben cselekszik. Persze pszichológusként sosem tolunk senkit a bűntudat és a szorongás felé, a kérdés inkább az, hogyan tudjuk becsatornázni ezeket a negatív érzelmeket építő cselekvésbe.

– Önben mennyire van fedésben a pszichológus és a magánember? Meg tudja nyugtatni magát, ha az ökoszisztéma pusztítására gondol?

Mivel ezzel a témával foglalkozom, a rengeteg információ miatt nagyobb mértékben vagyok kitett. Ettől függetlenül nem kell feltétlenül mindent annak mélységében átélni, és ahogy mondtam, nagyon fontos a környezettudatos cselekvés a szorongás oldására. Akinek segítségre van szüksége, talál klímagyász vagy egyéb önsegítő csoportokat, ahol az ember hasonlóan gondolkodó társakat talál, ami szintén sokat segíthet. Csatlakozhatunk aktivista csoportokhoz is, ahol az érzelmi megküzdésen és a társas támaszon túl konkrét ötleteket is kaphatunk újfajta cselekvésekhez. Bár a problémafókuszú megküzdés, vagyis ebben az esetben a környezettudatos cselekvés valóban visszahat az érzelmeinkre, valójában sokszor nem könnyű változtatni a viselkedésünkön, berögzült szokásainkon. A tétlenség sárkányainak hívják azokat a pszichológiai jelenségeket, amelyek a klímakatasztrófa témakörében megbénítják a tettrekészséget. Különböző szintű válaszok vannak arra, miért nem cselekszenek az emberek ökotudatosabban. Vannak, akikben akkora a hárítás, hogy egyszerűen tagadják a klímaválságot. Vannak, akik a tudósokban bíznak, majd ők megoldják. Vannak, akik ragaszkodnak a kapitalizmus teremtette fogyasztói társadalom értékeihez és vannak, akik egy-egy cselekvéssel kipipálják a lelkiismeret-furdalást: szelektíven gyűjtik a szemetet, miközben agyba-főbe fűtenek, folyton új ruhákat vesznek, rengeteget utaznak. Szerintem a kulcs az lenne, ha mindenki a saját szintjén vállalná a felelősséget, például egyszerre hétmilliárd ember döntene úgy, hogy tart egy húsmentes napot a héten. Persze ezek azért is nehéz döntések, mert nem látjuk azonnal a közvetlen hasznát. Létezik a radikális remény fogalma, ami arra utal, hogy úgy teszünk valamit, hogy nem feltétlenül látjuk a hozadékát. Teszem, amit tudok, ott ahol vagyok, azzal, amim van, és ezt annak ellenére cselekszem, hogy nem feltétlen lesz az életemben kézzel fogható haszna.

– Nem tudom, mennyire ismert az olvasók előtt az Ember-Környezet Tranzakció Intézet, melynek ön is munkatársa. Mondana néhány szót a tevékenységükről?

Oktatunk, kutatunk, és több jelentős szervezettel, például a Greenpeace-szel működünk együtt. Az intézet 2020-ban alakult, és az ELTE Pedagógia és Pszichológia Karán belül működik prof. dr. Dúll Andrea vezetésével. Tulajdonképpen egy tudományközi tudományágat képviselünk, hiszen építészekkel, jogászokkal, geológusokkal dolgozunk együtt. A munkánk két fő iránya egyrészt a klasszikus környezetpszichológia, amelynek keretén belül vizsgáljuk az otthoni, városi, társadalmi környezet vonatkozásait (például, hogy miért néptelenednek el a városok, miért úgy változik a lakosság, ahogy, de foglalkozunk az otthoni terek pszichológiájával is, stb.) A másik irány a fenntarthatóság, a környezetvédelem kérdéseit kutatja, amibe beletartozik a zöldmarketing, az ökoérzelmek vagy éppen az influenszerek hitelességének, stílusának vizsgálata, ami mostanában egyre izgalmasabb kérdés. Tavaly végzett az első környezetvédelmi szakpszichológiai évfolyamunk, bebizonyosodott, hogy van keresnivaló ezen a területen.