Olvasási idő 15 perc

„a fáknak sincs könyebb dolguk mint az embereknek"

NICHS ANDREA BESZÉLGETÉSE

♦ DONÁTH MÁTYÁS | 10 MILLIÓ FA – INTERJÚ

Eleinte csodabogárnak tartották, első elültetett fáit kitördelték, mára talán megszokták, hogy Donáth Mátyás október végén újabb 10-15 fával bővíti azt a fasort, amit több mint harminc éve kezdett el ültetni a hegymagasi bicikliút mentén.SPACE

Miből fakad ez az elszántság? Mesélne egy kicsit arról, hogyan kezdődött a faültetés?

– Kertészmérnök vagyok, egész életemben kertépítéssel foglalkoztam. Ez a hegymagasi ház, aminek az udvarán ülünk 38 éve van meg. Helyrehoztuk és beültettük, a maga mögött álló platánfát is én ültettem 35 éve. Mellette egy szilfa, amibe belecsapott a villám és kettétörte, de a torzót mementóként megőriztük. Az apai rokonságom egyébként jászárokszállási, mezőgazdasági munkával is foglalkoztak a két háború közt egy birtok intézőiként. Én erdész akartam lenni, de az iskola Sopronban volt, és mivel zűrös gyerek voltam, nem engedtek az ország másik végébe. A kertészet végül is majdnem erdészet, így lett belőlem kertépítő.

Tudja hozzávetőlegesen, hány fát ültetett életében?

– – Fogalmam sincs, de a munkám során többszázat, csaknem ezret. Alapvetően magánkertekben dolgoztam, néha vállalatoknak, volt olyan, hogy egy üzemnél 50 fát is ültettem, de aztán kivágták őket. A fáknak semmivel sincs könnyebb dolguk, mint az embereknek… Talán ezért részben a bűntudat miatt is ültetek, annyi városi fát kellett kivágnom kertészként. Persze voltak beteg egyedek, és néha sikerült is meghiúsítanom egy-egy kivágást, mert el tudtam magyarázni, miért nincs rá szükség.

Melyik a kedvenc fája?

– Van ilyen? Nem tudom van-e gyereke, de ha lenne öt, furán nézne arra, aki ezt kérdezi. Ha mindenképp kell mondanom valamit, akkor korábban a platán, mostanában a tölgy. Minden fának megvan a maga bája, természete, de egy fajon belül, egyénenként is változnak a tulajdonságok. A mocsárlakó fák egész másként viselkednek, mint mondjuk a magashegyvidéki lucfenyők vagy a vadonélő szil. A gyümölcsfák is gyönyörűek, főleg, amelyek családi kertben állnak.

Meséljen a hegymagasi telepítésről, a bicikliút menti fasorról. Mikor kezdett itt ültetni, és hol tart ma? Nagyon önzetlennek kell lenni ahhoz, hogy valaki ne csak a saját kertjével foglalkozzon, hanem csak úgy, az út szélén is elkezdjen ültetni.

– Az a baj, hogy nálunk idegen vagy inkább rosszul használt fogalom a hazaszeretet. Lejáratott szó. Ezerből egy ember hajlandó valamit tenni a közért. Egy normális országban ez természetes. Nyolc évig Svájcban dolgoztam, ott a világ legtermészetesebb dolga a közterületeket is rendben tartani. Jó lenne, ha itthon is megváltozna a szemlélet.

Akkor önre emiatt csodabogárként tekintenek?

– Valahogy így. Több mint 30 évvel ezelőtt ültettem el itt a faluban, a pataknál 13 platánt. Azóta hatalmasra nőttek. Akkoriban kezdtem a mostani bicikliút mentén is fásításba, ami akkor puszta földút volt, ami keresztülszelte a mezőt. Mocsári tölgyet, vadgesztenyét és platánt, mert ezek mind szeretik a vizet. Előttem az út szigligeti oldalára ültettek ugyan 40 darab hársfát, de azok mind megfulladtak. Nem tudom kinek jutott eszébe vizes területre hársat telepíteni, nincs olyan kertész, aki a mocsárba ezt a fajtát ülteti. Nem értettek hozzá, nem is élték túl a fák. Én a Ciframajornál kezdtem az égererdő mellett, az volt a logikus számomra, hogy égerrel kezdjem az utat. Nagyjából 150 méterig jutottam, utána váltottam platánra. Egyedül vágtam bele azzal, hogy évente 10-15 fát ültetek. Úgy voltam vele, hogy ameddig élek, csinálom, a négy kilométerre van 15-20 év. Elkezdem, hátha lesz, aki folytatja, gondoltam. Az első évben észre sem vették, hogy történik valami, aztán ahogy elkezdtek nőni a fák, és egyre hosszabb lett a fásított szakasz, egyre feltűnőbb lett a létem. Az emberek megálltak beszélgetni, volt egy traktoros, aki segített kimarkolni a gödröket géppel, amiket addig kézzel ástam ki. Sajnos az első ültetéseket a helyi gazdák kitörték és otthagyták. Nem vitték el, nem kellett nekik, csak az volt a mondás, hogy az ő földjükre ne menjen be senki. Pedig hát az az út széle.

Hol tart most és mi motiválja ennyi év és ilyen reakciók után is?

– 50 fánál tartok. Praktikus ok motivált: a Szigliget felé vezető út tűző napsütésben kínszenvedés gyalog vagy a futóknak, kerékpárosoknak. Számomra logikus volt, hogy árnyék kell, mert aki csak egyszerűen sétálva akarja megtenni ezt a távot, annak megsül az agya. Csinálom, mert belső kényszer, és hát ehhez értek. A példamutatás azért valamelyest cél, hogy talán ennek hatására mások is belefognak.

A faültetésen túl rengeteg munka jár ezzel a tevékenységgel. Öntözni, gondozni kell…

– Így van. Az égerfák például a tavalyi aszályos év után rossz állapotba kerültek, de a télen megnőtt a gyökerük, és most virulnak. Igaz ehhez az kell, hogy locsoljam őket. A platánok is szívósak, az ország összes olcsó platánfáját felvásároltam, és úgy néz ki, hogy egyetlen egy lett beteges, de reménykedem abban, hogy azért megmarad. De hát a kórházban is meghal néha egy-egy ember, ez természetes. Eredetileg arra gondoltam, hogy évente 100 ezer forintot áldozok erre, de persze az árak változnak, idén csak a karók belekerülnek 75 ezer forintba. Tavalyelőtt a falu pesti értelmisége összedobott 90 ezer forintot, ami nagy segítség volt, idén pedig az itteni komolyzenészek csináltak egy estet, a bevételt pedig a faültetés javára ajánlották fel. De persze a fenntartás a gondozás, a locsolás, a növényvédelem, a következő évi fáknak gödröt ásni, a földcsere mind sok idő és pénz. Van egy kisteherautóm, amire egy egyköbméteres tartályt fel tudok tenni és a patakból, ami itt folyik mellettünk, beleszivattyúzom a vizet. Kiviszem a fáimhoz és egy slaggal egyesével végig megyek. Mindegyikhez letettem négy darab ötliteres tartályt, ezeket megfúrtam, sóderágyat raktam az aljába, hogy ne egyből szökjön ki a víz, és az a feladatom, hogy megtöltögessem a tartályokat. Így vészelték át viszonylag jól ezt a szárazságot is.

Most 50 fánál tart, mennyi van hátra?

– Eddig jórészt természetvédelmi területen ültettem, de mivel az út menti telkek magánterületnek minősülnek, jól jönne a segítség, tárgyalni a gazdákkal, hogy tudjam folytatni a munkát. Ne történjen meg ismét, ami évekkel ezelőtt! Próbáltam velük beszélni, de nem vagyok ügyes tárgyaló, nem is tudtam eredményt elérni. Arra hivatkoznak, hogy a területalapú támogatást nem kapják meg, ha én a legelőre fát ültetek. De ez a magyarázat sántít, mert a legelő nem szűnne meg egy sor fától. Lassan odaérek a magánterületi részhez, még két évem van, aztán akadályba fogok ütközni. Két problémám van: a legnagyobb, hogy hogyan fogom folytatni, a másik, hogy lesz-e, aki folytatja, amit elkezdtem. De ez az utóbbi végül is nem annyira égető. Úgy vagyok vele, hogy majd megoldódik. Nem kell minden kérdésre tudni a választ. Persze nem adom fel, de ha nem tudom megoldani, majd megoldja az idő.