Olvasási idő 6 perc

pietro terzini

IN ART WE TRUST

♦ TOMPA TÓTH KATALIN | ESSZÉ

Milánóban még az apácák is Chanel-t hordanak, na nem ez dobogtatja meg a szívemet, és ugyan szebb napokat is látott, és nem is tehet róla- mert a csúnya amerikaiak szanaszéjjel bombázták-nem egy szép város, és szerintem nem is igazi olaszok lakják.


Fotó: Instagram

Milánó az a hely, ahol nincs sorbanállás a múzeumok előtt, úgy mint Firenzében vagy Rómában, az emberek itt luxusmárkákkal, műszempillákkal, kilónyi fuksszal alszanak el, és zsíros bankszámlákkal ébrednek…az “Utolsó vacsora”, itt senkit nem érdekel, és még csak nem is hallottak Mantegna, Halott Krisztusáról…

A jéghideg negroni a Camparinoban viszont csillagos ötös, egy hosszú nap után, simán kibillenti az embert, főleg ha egész nap az utcákat rója, szobrok és freskók után kutatva…a Camparinot, még a boldog békeidőkben, 1915-ben nyitotta meg Davide Campari, a Galleria Vittorio Emanuele II. – ben, “a Burzsoázia Szalonjában”, ahogy arrafelé hívják.

A “ Salotto di Milano” Olaszország legrégebbi bevásárló csarnoka, és világelső is.

1860-ban épült, és van egy két olyan üzlete, ami parfüm és szivarfüst felhőbe burkolózva, már több mint 100 évet lehúzott itt a kékvérűek között, az egyik ilyen egy Prada.

A Salotto, a Teatro alla Scala- tól is pár lépésre van, így a művészek is ide szoktak beugrani, ha le akarnak gurítani egy jeges Martinit, nem, nem rázva és keverve, hanem keverve és rázva, szigorúan martinis kristálypohárban, zöld olajbogyóval, és persze jöhetnek mellé, a beluga kaviáros, fésűkagylós kísérők, esetleg remegő osztriga is, amit az üvegkupolának szegezett fejjel, olyan Femme Fatale-san, szexin be lehet szürcsölni…én a számba nem venném.

A Caffè Camparino, Caffè Biffi és Caffè Savini is mesés kávét főz nekünk, ha szerencsénk van, ugyanabból a csészéből isszuk, a macchiato-t, mint Maria Callas, vagy Pavarotti.

Amerre csak nézek, meseszép igazi, és műnők, latin szépfiúk korzóznak, hatalmas papírtáskákkal, kicsit sok is…mert eredendően, semmi, de semmi nem tökéletes.

Azt viszont imádom, hogy a Galleriában az összes üzletnek, szigorúan, fekete alapon, aranyszínű feliratokat kell itt viselnie, csak semmi hancúrozás, és ebbe, hajdanán még a McDonald’s sem rondíthatott bele, igaz még így is, több mint tíz éve kipenderítették őket az árkádok alól…nehogy már ezen a szent helyen minden olajszagban ússzon, és migránsok zabálják két pofára a Big Mac-et.

Egy második PRADA libbent a helyére.

És akkor most képzeljünk el ide egy nagyon fiatal, világot látott építészt, aki 5 évig tanult építészetet a milánói Politechnikumban, és már 19 évesen a Gregottinál, majd a Botticininél, és egy ideig Törökországban dolgozott, kizárólag építész irodákban, aztán gondolt egyet, és marketinggel és kommunikációval folytatta, ami megnyitotta előtte az üzleti világot, de mindig is kreatív volt, és az is marad.

Nemrég leltem rá, és a tinilány énem imádja.

Pietro Terzini, hát persze hogy építész, aki utoléri Andy Warholt, és csúnyán le js hagyja…és akibe azonnal szerelmes lesz az ember, ha nő.

Grafikai munkái bekapcsolnak mindenkit, aki nem felszínesen él bele ebbe az anyagi világba.

Egy egy kósza mondata tutira szíven üt.

Pietro nappal a milánói New Media Agency-nél dolgozik, az e-kereskedelem, és a digitális marketing között cikázva, aztán este…átlényegül.

Nap mint nap a Vittorio Emanuele-n át sertepertél, nézi a kirakatokat, ha tehetné, telegraffitizné a fényesre nyalt üvegeket.

Aztán egy nap gondol egyet, és rájön, hogy valamiféle pop- street art- ot fog csinálni.

Az irodában hosszasan szemez a különböző brand-ek csomagolásaival, papírszatyrokkal, táskákkal, színes dobozokkal, figyeli ahogy mennek, vándorolnak a szemétbe…és innen jön az az ötlet, hogy tök jó lenne újrahasznosítani ezeket az anyagokat, nem kéne kidobni őket. Hazaviszi, és a könyvespolcán, a padlón halmozza őket piramisokba, …akkor még konkrét terv nélkül…

Valami olyasmit akar csinálni, ami működhet a közösségi médiában, de a fizikai térben is jelen lehet.

A könyveknek, internetnek, Instagramnak köszönhetően megtanulja látni, hogy hogyan is működik a világ.

A közösségi hálózatok ma már mindannyiunk életének a részét képezik, és mindannyian sok sok órát töltünk ezekben a terekben.

A brandek ma már sokkal közelebb állnak az emberekhez, ma “PUSH COMMUNICATION”- ről beszélünk, a Prada, a Vuitton, a Hermès, a Gucci, a Versace, szinte mindenkinek ismerős, leginkább a vágy oldaláról, és mindez a HYpe kultúrájához kapcsolódik.

A HYPE napjaink kulcsszava. A Hype egy elvárást, vágyat kelt egy még meg nem jelent termék iránt.

Pietro szerint a luxusmárkáknak, egy napon limitált kiadású poppá kell válniuk.Ma az asztalnál találnak ki mindent, hogy elszabaduljon a “vágy titokzatos tárgya” utáni vadászat…és ezek a tárgyak idővel majd egyre értékesebbek lesznek, az elérhetetlenné válásukkal párhuzamosan.

Pietro Terzini ebbe a képletbe avatkozik be, ha úgy tetszik “rondít bele”, grafikákkal, írásokkal.

“Úgy döntöttem, hogy olyan kifejezéseket használok, amelyekkel valamilyen módon provokálok, kölcsönhatásba lépve a luxuscikkek csomagolásaival.

“Játszom a létezéssel, a szellemmel és az anyagiakkal, és azt írom, hogy

“FROM PRADA NADA” – Prada- ból semmit

„A legjobb dolgok nem dolgok”. “THE BEST THINGS ARE NOT THINGS”

A Nike-ra, amit mindannyian a „JUST DO IT” szlogenről ismerünk, azt írom, hogy „DIDN’T DO IT ”.

Terzini HERMÉS posztja volt az, ami street art-tá vált, és ami ismertté tette.

“Nagyon akartam! Milánóban élek, mondtam három lakótársamnak: Ma este a Monte Napoleone-n graffitizünk, (ez Milánó legrongyrázósabb utcája) gyertek és vigyázzatok rám.”

De egyikük ügyvéd, és figyelmeztetett, hogy ez bűncselekmény lenne, amellett, hogy pénzbírságot is kockáztatok.

Így másnap reggel nagyon korán felkeltem, lefényképeztem a Hermés felújítás alatt lévő narancssárga portálját, és az ujjammal írtam fel rá a mondatot, az iPhone-omba, aztán lefényképeztem, feltettem az Instára, ahonnan aztán útjára indult, és a képet sok művészeti portálon közzétették.”

“LOVE DIDN’T MEET HER AT HER BEST, IT MET HER IN – HER MÉSS” – ami szerintem kis csavarral, de innen jön, “Real love does’nt meet you in your best, it meets you in your mess.”

Aztán itt vannak a dobozok, csomagolások…ezek az alapanyagaim, a festővásznaim, mind mind hulladék, amiből az én művészetem lesz. Régóta gyűjtöm őket, a legtöbbet az irodában szedem össze. Este gyakran kimegyek sétálni, és a szemetes kosarakban, Milánó központjában, a boltok előtt, az ember megtalálja a lehetetlent…most már a barátaim is hoznak nekem.

Pietro Terzini azóta szárnyal…nem is olyan régen, tavaly karácsonykor Milánó egyik legbrutálisabb épületén, a Torre Velasca- n, pár napig fényreklámként tűnt fel egy mondata…WHAT DO YOU REALLY WANT?

A 106 méter magas Torre Velasca – Milánó történelmi központjának jelképe, – egyben a legmagasabb, brutalista stílusban épült tornya, ami egy igazi szörny – jelenleg átépítés alatt áll.

A “Mit akarsz valójában?”, kérdésre, Terzini meg is adja közvetlen választ a város másik pontján, a Spiga 26 – ban, ami szintén felújítás alatt áll, “A legjobb dolgok nem dolgok”.

Milánó polgárai, és a látogatók is elmerülhettek a karácsony igazi szellemiségéről való gondolkodásban- “Karácsonyra elég a gondolat”.

Terzini vizuális nyelvezetének provokáló telitalálata, itt ötvöződött azzal a céllal, hogy megragadja a karácsony leglényegét, és ezt kortárs művészeti megfogalmazásban tette mindenki számára elérhetővé…de van még itt valami.

Milánó építészeti öröksége, tetszik, nem tetszik, olyan amilyen. A háború nem kímélte, az biztos. Én kezdem megszeretni, két okból is.

Épült itt mostanában egy- két szuper épület, Arata Isozaki, Herzog& de Meuron, Zaha Hadid Architects, stb stb…épületei, ugyanakkor az a sokszínűségre, az értékek megőrzésére összpontosító kezdeményezés, küldetés, aminek keretében az ikonikus, elöregedett épületeket, mint a Torre Velasca is, nem lebontják, hanem erőforrásként, identitásként tekintenek rá, és felújítják…az vastapssal üdvözlendő….milyen jó lenne ezt látni nálunk is…gondolok itt a Várban történt atrocitásokra…

…és az is szívmelengető, hogy egy beruházó cég, jelen esetben a HINES ITALY, nem csak a profitra hajt, hanem megkeres egy feltörekvő művészt, hogy csináljanak valamit együtt…karácsonyra…hogy ez is lehet küldetés, a sokszínűség, a fenntarthatóság…a humor…valaminek az újjáélesztése…

Na ezért kezdem megszeretni Milánót.