Fotó: Marino Cattelan

Az olasz származású Marino Cattelan már több mint 30 éve Guatemalában él – aminek indián eredetű neve azt jelenti: „tűzokádó hegy”, – ott is a csodaszép Antiguában, és a házuk verandájáról tisztán látni, a csak 5 km-re fekvő, 3500 méter magas Agua vulkánt, Istenem, mit nem adnék, ha reggelente én is egy alvó vulkán mellett ébredhetnék! 

Guatemala nem csak a vulkánjairól híres, hanem a kávéjáról is, a világ kávétermelő országai között az előkelő 10. helyet foglalja el, és még azért is különleges, mert egyedüliként, megőrizte és termeszti a latin-amerikai térség, ősi hagyományos kávéfajtáinak a legnagyobb részét. Ilyenek a Typica, a Bourbon, a Caturra és a Maragogype, az utóbbi hatalmas kávészemeiről ismert, és állítólag a Bourbonbonból főzik az Itália szerte legkedveltebb, a világ legfinomabb kávéinak az egyikét, ami azért nem semmi. 

A helyi kaqchikelek – maja népcsoport – az Aguát régebben  Hunapúnak nevezték, azaz a virágok helyének, és volt ennek a vulkánnak egy másik neve is, a Jun Ajpu, ami annyit tesz, – egy vadász. 

Ez egészen addig volt így, amíg 1541. szeptember 10. napján, egy lahár – iszapáradat – irdatlan sebességgel és robajjal meg nem indult a vulkán csúcsainál. A lahár a hegyet alkotó törmelékből, több méteres kőtömbökből és vízből áll össze, ez utóbbi lehet megolvadt hó, de csapadékvíz is, és félelmetes, nem ritkán 100 km/h -ás sebességgel száguldva tarol le mindent ami az útját állja…így perceken belül eléri az alacsonyabban fekvő területeket, ahol aztán elveszti fiatalos lendületét, és lassan dübörögve megáll, de addig több tíz kilométereket is lefut…elképzelem, hogy micsoda hangja lehetett ezeknek a Rolling Stones – oknak. 

Egy ilyen vulkánról meginduló kő és sárfolyó pusztította el Guatemala akkori fővárosát, a lábánál fekvő Ciudad Vieja – t. A várost a katasztrófát követően, áthelyezték a mai Antigua Guatemala helyére, és mivel a lahár pusztító, forró, vízözönt is produkált, a helyiek Hunapúról  átkeresztelték, „Volcán de Agua” -ra , ami  “Vízvulkán”- jelent. 

Azóta arrafelé az a szóbeszéd járja, hogy a katasztrófáról csakis egyvalaki, mégpedig Beatriz de la Cueva a néhai kormányzó felesége tehet, aki nem sokkal a férje halála után, -nőként – átvette a Városháza irányítását ahelyett, hogy ezt a nemes feladatot az arra sokkalta alkalmasabb férfiakra bízta volna. 

Beatriz 1541. szeptember 9-én írta alá a dokumentumokat, de a küldetése kérész életű lett, ugyanis két napra rá a Hunapú lahárjai átszakították a lávató gátjait, és irdatlan sebességgel nekiindultak…a helyiek Isten büntetésének gondolták a természeti csapást, annál is inkább mert a kőtenger a nagyravágyó Beatrizt is a sírba vitte. 

A balszerencsés történetből tanmese lett arról, hogy a nőknek juttatott kormányzati pozíciók – különösen akkor ha sok képzett férfi is a rendelkezésre áll – sorscsapáshoz vezetnek. 

Szerintem meg pont fordítva van, több nőt kéne a tűz közelébe engedni, mert akkor sokkal szerethetőbb hely lenne ez a Föld.

Ha már a nőknél tartunk, egy igazi maja indián asszony hódította meg a mi emberünk szívét, aki két mesztic fiút is szült neki, és ha ő a nincs, Marínóval is minden másképp alakult volna. 

Sokszor gondolkodtam azon, hogy vajon mi visz rá bárkit is arra, hogy a jómódból, Andrea Palladio városából – ami tegyük gyorsan hozzá, a világ egyik legszebb városa – a szüleitől, a testvéreitől, az olasz kultúrától elszakadva a tengeren túlra, légvonalban hajszálpontosan 9787 km távolságra repítse…mi visz rá bárkit is arra, hogy egy véres konfliktus kellős közepébe csöppenve, Antiguában telepedjen le, és ott  egy olasz misszió szolgálatában a polgárháború árváit segítse…ma már tudom, és ha megnézem a képeit, a könyveit, már nincsenek is kérdéseim. 

Marino Cattelan amatőr fotóművész, festő, író, könyvkiadó, szenvedélyes és fáradhatatlan utazó, az érintetlen természet szerelmese, akit én csak a vulkánok gyermekének hívok. Fotográfiáival, ahogy mondja “szerelmes levelekként szeretné a lábnyomait ennek a Földnek szentelni.” 

Marínót  azóta ismerem, mióta a 80-as évek elején a barátaival együtt Budapestre jött szilveszterezni, és élénken emlékszem mennyire tetszett, hogy mindannyian hoztak magukkal valamilyen hangszert, és amerre csak jártak kisebb koncerteket rögtönöztek.

Évekkel később Ő mutatta meg nekem Veneto rejtőzködő szépségeit, a festői Bassano del Grappa-t, Andrea Palladio zseniális szerkezetű, fedett fahídjával, ami a Brenta folyó két partját változatlanul, már 1569 óta köti össze, aztán a kis reneszánsz ékszerdobozt, Marostica-t, az óriási sakktábla burkolatú főterével (Piazza degli Scacchi)…az Alpok már – már giccses hófödte láncai alatt…itt minden második évben egy közel 600 éves legenda elevenedik meg a szemünk előtt, a helyiek egy élőszereplős sakkjátszmát játszanak el, minden alkalommal pontosan ugyanazokkal a lépésekkel, korabeli kosztümökben lépkednek az emberbábúk a fekete- fehér négyzeteken, a hölgyek és az urak, na és igazi lovak is…emléket állítva ezzel a Parisio-családnak…aztán Vicenzát is, az egyik legszebb reneszánsz várost, ami eldicsekedhet azzal, hogy övé Palladio szinte összes remekműve, többek között a világ leggyönyörűbb  Basilicája és a Teatro Olimpico is, ami szintén világelső, ez a világ legelső, ma is működő, fedett, reneszánsz színháza, egy olyan színpaddal, amitől tényleg eláll a lélegzet…a színház, 1585 március 13-án debütált, Szophoklész, Oidipusz király című darabjával…aztán persze Velencét is…amit nem kell ecsetelni…és ott volt még a sorban Asiago is, ami nem csak egy híres síparadicsom, hanem valami más is, itt volt az asiagói csata az első világháborúban, 1916-ban, ahol az olasz fronton csaptak össze az olasz és az osztrák-magyar monarchiabeli csapatok …véres küzdelem folyt, amit a végén az olaszok nyertek meg, na de lapozzunk vissza…

Marino, 1957 januárjában született, és az 1980-as évek végén önkéntesként érkezett Guatemalába, de már ezt megelőzően is járta a világot, beutazta majd minden sarkát, és még ezek után is őszintén azt gondolja, hogy Budapest az egyik legszebb város, amit valaha látott. 

Fotóin a megzabolázhatatlan természetet, a földeken dolgozó, egyszerű embereket, az őslakos indiánok életének mindennapjait, a népművészetüket, a vallási rituáléikat érhetjük tetten. 

Az évek során számos fényképes publikációja, könyve jelent meg, amiben Guatemaláról és más közép-amerikai országokról, Hondurasról, El Salvadorról mesél, megmutatja nekünk az ottani vidéki őslakos kultúrát, ami talán másképp nem is juthatna el hozzánk. Ez az ő kulturális missziója.

„Nincs titokzatosabb, misztikusabb és csodálatosabb az emberi lénynél. 

Meg akartam mutatni a rejtélyt, ami egy-egy mosoly, egy pillantás, egy gesztus, a mezőn végzett munkától megkeményedett, megöregedett kéz mögött van, és azt is ami  egy elszáradt levélhez hasonló ráncos arc mögé bújt el…és ez az ami mindig is lenyűgözött az utazásaim során”.

“Szeretném rögzíteni a fájdalmat, az örömöt, a félelmet, a mindennapi létezés velejáróit.”

Kevesen látják meg mindenben a harmóniát úgy ahogyan Ő,  kevesen várják úgy a napfelkeltét és a napnyugtát is úgy ahogyan ő…és még kevesebben mennek a tűz közelébe úgy ahogyan Ő.

Amikor 1989-ben úgy döntött, hogy Guatemalába utazik, még nem sejtette, hogy egy életre ott is marad. 

„1991-ben  egy gyarmati városba, Antiguába költöztem, ahol felfedeztem magamban az emberek iránti végtelen szeretetet, a segíteni akarást. Lenyűgözött a hely szelleme, a szépsége, de sokkolt az erőszak, ami erős érzelmeket váltott ki belőlem, és ez az, amit mindenképpen meg akartam örökíteni. Így született meg első könyvem, a  “Men Ixiles “ ami egy maja etnikai csoportról szól. 

Akkor és ott értettem meg, hogy mi az én utam. 

A fotózás iránti régi szerelem a szenvedélyemmé vált, és azóta dzsungeleken, sierrákon, hegyeken és vulkánokon keresztül folytatódtak az utazásaim, és itt ragadtam ezen a földön.” 

Azokban az években a kis közép-amerikai ország egy szörnyű konfliktus gyújtópontja volt, különösen az indiánok számára. Nagyon hosszú, szomorú történet ez, több százezer emberáldozatot követelő – 1999-ben Bill Clinton amerikai elnök bocsánatot is kért Guatemala népétől,  és elismerte, hogy az Egyesült Államok tévedett, amikor támogatást nyújtott a guatemalai katonai erőknek, amelyek részt vettek ebben a brutális civil népirtásban.

Marino, 1994-ben megalapította az Editorial Xibalbá Publicaciones könyvkiadót. 

2011 – ben az Olasz Kulturális Intézettel való együttműködése részeként, „Images of Guatemala” címmel kiállította a képeit a Velencei Képzőművészeti Biennálén. 

2015 – ben harmincéves pályafutása megünneplésére elénk tárta a képei mögött retrospektív történeteket, 2018-ban pedig kiadta sokadik könyvét Guatemaláról –  “Secret Guatemala” címmel.

2019-ben megkapta az Olasz Csillag Lovagrend Lovagja kitüntetést. 

Mindeközben, 66 évesen még mindig gyermeki kíváncsisággal szemléli az Isten teremtette világot, a civilizáció régészeti szépségeit, az egyszerű embereket, akik minden nehézség ellenére a körülöttük élő természettel teljes harmóniában élvezik az életet. 

2018-ban régészek egy csoportja 60 000 addig feltérképezetlen építményt tárt fel Guatemala északi részén – Lidar technológiás lézerek segítségével. 

2100 négyzetkilométeres területet vizsgáltak át a Maya Bioszféra Rezervátumban, Guatemala Petén régiójában. 

Az új leletek fényében úgy vélik, hogy a késő klasszikus korszakban, i.sz. 650 és 800 között csak Guatemala északi részén minimum 7-11 millió maja lakhatott, ami összehasonlításképpen kétszerese a középkori Anglia becsült lakosságának. 

A régészeti vizsgálatok során digitálisan eltávolították az őserdő fáinak lombkoronáját, és meglepő ősi maradványokra bukkantak. Kiderült, hogy a maja városok, mint például Tikal sokkalta nagyobbak voltak, mint azt korábban feltételezték. 

A kutatók ezzel a lézeres technológiával a maja régészet utóbbi 150 évének leglenyűgözőbb leleteit tárták fel, addig nem látott házakat, palotákat, viaduktokat, lépcsős piramisokat és védelmi erődítményeket, és ezzel  egy új korszak kapuit nyitották meg Guatemala történelmének. 

Ez azért óriási, és nagyon úgy tűnik, hogy Marinónak is akad itt még dolga…

„ A fotózás fénnyel rajzolás. Fény nélkül nincs fotózás. Nem a drága fényképezőgép a fontos, hanem a szem és a szív, és nem kell messzire mennünk, mert néha kivételes embereket találunk a sarkon.” – Marino Cattelan