Olvasási idő 10 perc

arany a tenger mélyén

Létezik egy értékes anyag, olyan fényes, mint az arany, amely nem a földön nő, hanem egyenesen a tenger mélyéből tör elő. Legendának tűnhet, mégis lenyűgöző valóság. Ezt az aranyfonalat byssusnak, a tenger selymének nevezik.

Egy óriási mediterrán puhatestűből, a Pinna nobilisből állítják elő. Évszázadok óta titok övezte az előállítását, amelyet gondosan örökítettek tovább. De ki őrzi ma ezt a hihetetlen hagyományt, megmentve a feledéstől? Egy 69 éves szardíniai nő, aki Sant’Antiocóban él. Ő Chiara Vigo, az évezredes bisszuszművészet utolsó papnője.

„Lehet, hogy a bisszusz meghal velem… de a tenger selyme nem fog eltűnni; más időben, más helyen újra megtalálja kifejeződését más mesterek által, mert a művészetben a szellemi energiák, akárcsak a természetben a kémiai energiák, saját belső szükségszerűségük szerint robbannak ki és nyilvánulnak meg.”

— Chiara Vigo

„Gyorsan felvettem bisszusz-ruháimat… tudtára adtam, hogy azok azokból a fényes és selymes szálakból vannak szőve, amelyekkel a Pinna nobilis (nacchera) nevű kagylók, a Földközi-tenger gyakori fajai, a sziklákhoz rögzítik magukat. Egykor gyönyörű szöveteket, harisnyákat, kesztyűket készítettek belőlük, mert ezek a szálak egyszerre voltak lágyak és melegek.”

— Jules Verne, A tenger alatt húszezer mérföld, 1870

A történet egészen rendkívüli – amelyben a valóság és a mítosz egyesül, és varázslat lengi körül. A valóság egy évezredes művészet, a bisszusz fonása. A mítosz pedig ennek a művészetnek az eredetét idézi, amely az idők hajnalába vész, és amelynek az emléke a szóbeli hagyomány törékeny, de hatalmas erejére támaszkodik.

Ennek a történetnek a rendkívülisége összefonódik egy emberi sorssal is – egy szardíniai asszony történetével, aki a világon talán utolsóként – képes megmunkálni azt a rostot, amely évezredeken át királyok, császárok és papi méltóságok ruháit díszítették. Egy technika, amelynek gyökerei a mezopotámiai földeken, tízezer évvel ezelőttről eredtek, és amely visszavezet minket olyan legendás tárgyakhoz, mint a híres aranygyapjú.

A kegenda szerint Iaszón indult a keresésére, sikeresen megküzdött az aranygyapjút védő sárkánykígyóval, és felajánlotta Peliasz királynak, akinek varázserővel bíró lányát, Médeiát később feleségül vette. Médeia bosszút állt Peliasz királyon, ezért menekülniük kellett Iólkhoszból. Korinthoszon telepedtek le, ahol két fiuk született. Iaszón elhagyta családját, a korinthoszi király, Kreón lányáért, Glaukéért. Médeia pedig, hogy megakadályozza a mennyegzőt, mérgezett nászajándékkal megölte Glaukét és Kreónt is, ezután a saját fiaival is végzett, hogy Iaszónnak még nagyobb fájdalmat okozzon.

Bisszuszból készültek Salamon király és Hekuba királynő ruhái, Nefertari karkötői és Kheopsz fáraó fejfedője is – amelyeket a hagyomány szerint e drága anyagból készítettek.

Képzeljünk el egy 68 éves nőt, mediterrán vonásokkal, határozott, eltökélt tekintettel, amint egy késő tavaszi éjszakán, a hold fényénél alámerül Sant’Antioco vizeibe – ami egy „sziget a szigetben”, Szardíniában –, amelyet egy ősi, föníciai eredetű híd köt össze a szárazfölddel.

Képzeljük el, ahogy mindezt oxigénpalack és uszony nélkül teszi, ugyanolyan ügyességgel, mint egy polinéz gyöngyhalász. A helyszín Szardínia délnyugati része, a Sulcis-Iglesiente nevű terület, gazdag történelemmel. Itt található az egykori föníciai–pun város, a Sulci romjaira épült, Sant’Antioco. A szigetet két lakatlan szigetecske is övezi: az Il Toro („A Bika”) és a La Vacca („A Tehén”), amely mellett egy kis szikla található, Il Vitello („A Borjú”) néven.

E vizek mélyén – 13 méteres mélységben, Chiara összegyűjti a barna szálakat, amelyeket egy kagyló, a Pinna nobilis termel. Ezekből a szálakból lesz a „tenger selyme ”, amellyel szöveteket és hímzéseket készít – olyan alkotásokat, amelyek ma már a világ legnagyobb múzeumaiban is megtalálhatók.

Különlegességük, hogy amint napfény éri őket, aranyló ragyogásba borulnak: a bisszusz fonala úgy játszik a fénnyel, hogy árnyékban bronzos, fényben arany színt vesz fel, ellenfényben pedig szinte láthatatlanná válik.

Chiarára a helyiek Pénelopéként tekintenek, aki mezopotámiai típusú szövőszékén fáradhatatlanul dolgozik –fonja az “angyalszálat” a „tenger selymét.”

A Pinna Nobilis ez a hatalmas kagyló 1992 óta veszélyeztetett faj, miután felelőtlen halászattal a kihalás szélére sodortàk.

A kagyló akár egy méter hosszúra is megnőhet, és a posidonia nevű tengeri fű mezőiben él, amelyek körülveszik Sant’Antioco szigetét. A pinna nobilis itt újra elszaporodott, mivel a bisszusz begyűjtése soràn, Chiara egy kis éles eszközzel csak a rostok egy részét metszi le, így megmarad a termèszetes èlőhelyük. Chiara száz meg száz merülés után is csak néhány száz gramm szàlat hoz a felszínre.

Chiara féltve őrzi e művészet titkait, ès olyan ajándékot gyűjt, amelyet a tenger ad neki: a kagyló szüntelen mozgása során születő finom szálakat, amelyek a kagyló külső, érdes héja alatt, gyöngyházfényű belsejében keletkeznek.