Fotó: Szerző, Wikipedia, Instagram

Több teória is kering arról az éterben, hogy pontosan mi is a Primavera története. Egy legenda szerint Lorenzo de Medici – Il Magnifico – rendelte meg Sandro Botticellitől, amit az unokatestvérének, Lorenzo di Pierfrancesco de Medicinek szánt nászajándékul, aki 1482 július 19-én kötött házasságot Semiramide Appianival. 

Egy 1499-ből származó leltárból, ami 1975-ben került napvilágra, is ez látszik kirajzolódni, a festmény tényleg a mennyegzőre kapott szuvenír lehetett, és az asszony, Semiramide hálószobáját díszíthette – ott is az ágya feletti falról vigyázta, a hitvesi sezlonon történteket. Irigylem is az asszonyt, bár a rossz nyelvek szerint ez a Pierfrancesco egy alacsony, gnómszerű férfi volt, de hát az a sok pénz, meg ez a festmény…láttunk már ilyet.

A Primavera nélkül a festészet nagy szentélye, a firenzei Galleria  Uffizi mit sem érne, ez a legvirágosabb, legbódítóbb, legillatosabb történet, amit valaha vászonra tettek. A Primavera az olasz reneszánsz egyik legünnepeltebb alkotása, és nincs még egy festmény a Földön, amelyen az alakok ennyire kecsesek és megejtően szépek is lennének. Naponta több mint kétezerszer fotózzák le a hódolói…szegény PRIMAVERA, nincs egy nyugodt perce.

 

“AHOGY BESZÉLT TAVASZI RÓZSÁKAT LEHELLT” – “AS SHE TALKS HER LIPS BREATHE SPRING ROSES “- OVIDIUS 

 

Pár napja – milyen jó dolgom van – velük álmodom, BOTTICELLIVEL, DANTÉVAL meg BOCCACCIÓVAL, aztán ahogy ma reggelre felébredtem, a hóvirágok hódolójaként, bluebellek – harangvirágok – lepték el a kertünket, és éreztem azokat az émelyítő, fűszeres virágillatokat is a levegőben, amilyeneket csak a kairói piacon, a Khan El-Khalili-n éreztem. Pár éve hajóval beutaztuk Egyiptomot, és azóta itt vannak az orromban. 

KAIRÓ is a szívszerelmem, egy pillanat alatt tud visszarepíteni a történelem előtti korokba, az ó és a középkorba is, hihetetlenül sokszínű historikus struktúrával rendelkezik. Filmek és irodalmi művek megunhatatlan sivataga, ezek közül az egyik leghíresebb, a Nobel-díjas Naguib Mafhouz regénye, a Midaq sikátor, ami a széles körben elismert egyiptomi író állítólag legjobb regénye. Mafhuoz megidézi benne az 1940-es évekbeli Kairó egyik hemzsegő, eldugott sikátorának az életét. Megismerjük Kirshnát –  a középkorú férfit, akinek van egy kávézója, és aki hasist árul és fogyaszt is, és ha ez mind, még nem lenne elég, bukik a fiatal fiúkra is…aztán  Zaitát, a hedonista rokkantkocsi készítőt, aki lelkesen segíti Dr. Booshy-t, az önjelölt fogorvost, aki halottaktól lop “hamis fogsorokat”, amit aztán olcsón értékesít. Mafhuoz, politikusokon, költőkön, striciken, angol tanáron, földesúron, férfiakon és nőkön, gyerekeken át vázolja fel ezt a kis mikrokozmoszt, amivel bebizonyítja, hogy igazi nagymestere a gazdag és fényűző mesemondásnak. 

Pár lépésre húzódik a Khan El-Khalili piactól a Muizz utca, a középkori iszlám építészet lehengerlő épületeivel, de az Al-Husszein mecset, a Wekalet El Ghouri és az Al-Azhar piac is csak pár lépésre van innen. Amerre csak megyünk, mindenfelé megcsap a tömjén illata és a számomra még ismeretlen, bódító fűszereké. Leginkább felfelé nézek, meseszerű,  fafaragásos csipke és kőhomlokzatok vesznek körül, és titokzatos, füstbe burkolódzó ablakok mögül fürkésző, fekete szempárok figyelnek…ebédidő van…a tányérok errefelé nem csörömpölnek úgy mint Olaszországban…itt többnyire kézzel esznek…de az illatok…na azok sokkalta mélyebbek…meg vagyok babonázva…az emberek itt nem beszélnek kissé emelt hangon, megállás nélkül…inkább csak halkan. Időnként émelyítő arab zene foszlányai úsznak ki az utcára a vastag falak mögül, megborzongok…ez itt tiltott, mert “úgy hat a lélekre mint az alkohol”. A Korán tiltja is mindkettőt…”túl könnyen eltereli a hívők figyelmét az imádságtól”. 

Aztán ebben a zsizsegő, színes, hullámzó tömegben, hirtelen meghallom a müezzin imára hívó énekét, ilyenkor az emberek egy pillanat alatt tűnnek el az üzletekből, és Mekka felé fordulva, az utcákon is az imaszőnyegeikre borulva adják át magukat a vallásos áhítatnak. Amikor először láttam, még nem tudtam, de ezért van az idős, hívő embereknek egy pöttyszerű, kidudorodó, elszíneződött bőrkeményedés a homlokukon…a sok földreborulástól…ez annyira szép. Mohamed maga rendelte el, hogy a müezzin meghatározott órákban imára – odzánra – hívja az embereket.

 

Sötétedés után szállt le a gépünk Kairóban, gyorsan megvacsoráztunk, aztán még úsztunk egyet a szálloda kerti medencéjében…ami emlékszem, hogy baromi jól esett a fárasztó, utazós nap után, és azért is, mert a levegő és a víz  is hihetetlenül, simogatóan langyos volt…aztán még ájulásig sétáltunk a sikátorok között…gyors street food – csak mert ellenállhatatlan volt az illata, és az árus fekete szemei is – utána még valamilyen helyi kevert pia…Kelet tényleg mesés…itt is boldogan lehúznék egy életet.

Még nem kelt fel a nap, amikor a müezzin hangjára ébredtünk, aztán amikor reggel megvilágította a földnek ezen részét is…és a teraszunkról megláttuk a piramisokat…az maga volt a csoda…”what a view”.  Most picire összeszorul szívem, és megállás nélkül özönlenek a fejembe az emlékek. Annyi mindent tanultam erről az egészről ami itt van, és az a tudás, képzelet, még csak meg sem tudta közelíteni a valóságot. 

A párás meleg, és a tűzforró homok miatt rózsaszín ködpárába süllyed el minden, délibábok téblábolnak minden irányban. Semmihez sem hasonlítható izgalom árad a végtagjaimba. Most azonnal kéne elmerülni mindenben, ami ott van…hagyni, hogy csak úgy megérinthessen a történelem.

… de nagyon elkalandoztam a bluebellektől, a virágillatoktól és  Botticellitől is.

 

“AS SHE TALKS, HER LIPS BREATHE SPRING ROSES…I WAS CHLORIS WHO I AM CALLED FLORA” – “AHOGY BESZÉLT, TAVASZI RÓZSÁKAT LEHELLT AZ AJKAIVAL, CHLORIS VOLTAM…MOST FLORA.

OVIDIUS : FASTI

 

Menten meghalok…ez valami gyönyörű. OVIDIUS nagyon jó pasi lehetett. Gimnazistaként az Átváltozások (Metamorphoses) című költeményét olvastam, az is szuper, de a korabeli Rómában inkább a frivol nyelvezetű, szerelmes verseiről volt híres. “Szerelmek “(Amores), és “A szerelem művészete “(Ars amatoria) című írásaiban nyíltan beszélt a rómaiak szexuális szokásairól, és a mai napig nem tudni pontosan miért, de úgy tartják, hogy ez lett a veszte, Augustus császár ezért űzte el Rómából, ahová nem is térhetett vissza soha.

Na de hogy jön ez ide? 

A Primaverának többféle értelmezése is létezik. Az ábrázolt jelenet egyik forrása, – feltehetően – a fentebb idézett részlet, Ovidius : Fasti című költeményéből, amiben a költő a római, tavaszi ünnepeket festi le. 

A versben Flora istennő elmondja, hogy egykor Chloris nimfa volt – közben tavaszi rózsákat lehel az ajkaival – és szépségével eszeveszett szenvedélyre keltette Zephyrt, a nyugati szél istenét, aki miután elrabolta, a magáévá is tette. 

Zephyr – megbánva tettét – Chlorist Florává változtatta, és engesztelésül egy olyan fenséges kertet adott neki, amelyben az örök tavasz uralkodott.

Botticelli a Primaverán szimultán, egyszerre ábrázolja Ovidius verséből ezt a két külön pillanatot. Az egyik egy erotikus jelenet – Zephyr Chloris-t hajszolja, aki virágokkal a szájában menekül – a másik, egy az időben utána következő jelenet, amelyben Chloris már átalakult Florává, a tavasz istennőjévé.

A nyugati szél (istene) megfordult, megbánta tettét, ezért fúj két irányból, ami Flora és Chloris ruháján is jól kivehető. Chloris a nimfa, és az istennő Flora, szinte egymásba botlanak, de mégsem, nem veszik egymást észre, nem is vehetik, hiszen Flora és Chloris, egy és ugyanaz a nő, csak egy másik idősíkban.

Az ókori, Pompei- i születésű költő, LUCRETIUS mindkét istennőt egyetlen tavaszi jelenetben énekelte meg. Versében, a Primaverán lévő többi alak is megjelenik, valószínűleg ez lehetett a fő forrása a festménynek. 

 

„Jön a tavasz és Vénusz, 

és Vénusz fia, a szárnyas hírnök előlép, 

és az erős Zephyr is nyomukban

Flóra az előttük lévő utakat virággal megszórja 

ami mindent megtölt. 

Színekkel és kiváló illatokkal.” 

 

Botticelli a karcsú alakokkal, a női “kupolás pocakokkal”, a fonatos, vörösesszőke hajzuhatagokkal, elénk tárja a korabeli szépségideált. Vénusz a kép közepén áll – kissé hátrébb a többi szereplőtől – fölötte lebeg – vakon – a bekötött szemű Ámor, aki nyilával az átszellemülten táncoló Három Gráciát veszi éppen célba. A kertet a bal oldalon Merkúr (Hermész) őrzi, aki vörösbe van öltözve, sisakot és kardot visel. Ő az istenek hírnöke, és a kert őre is. A festmény jobb szélén a zefírkék alak maga Zephyr, aki Chlorist üldözi. Chloris mellett Flora sétál – a tavasz istennője – akivé Chloris változott…és aki a kötényéből rózsákat szór a fűbe. 

A festmény helyszíne, a zárt kert – a hortus conclusus – a fallal körülvett “Természet”,  a kora reneszánsz képeken tűnik fel először. A hortus egy zárt liget, egy buja gyümölcsöskert, amibe  a behatolás csak a „kulccsal” rendelkezőknek megengedett. 

Az Édenkert ábrázolásokon a hortus conclusus, a szeplőtelenség, a Paradicsom, a szeplőtelen fogantatás, a misztikus egyesülés metaforikus helyszíne. 

Ugyanakkor az Énekek énekében a kert a Gyönyörök kertje, nem az égi, hanem a földi Paradicsom megnyilvánulása. A vallásos-misztikus jelentés mellett, tehát létezett egy profán jelentés is, miszerint a kert a nőiesség allegóriája, és erre a gyümölcsfa, a vessző (verge), a gyümölcsös (verger), és a szűz (vierge) közti áthallások is ráerősítenek. 

„A gyümölcsös kert – verger e hortus conclusus-  a vesszőnek és a Szűznek a helye, a nőnek, akibe behatolnak, aki megnyílik és bezárul.”

A kert egy harmadik értelmezése – a szellemre, és az elmére vonatkozik – az önmagunkba való visszatérés és a meditáció metaforája.  

A kertnek, mint a Gyönyörök kertjének az egyik legtöbbet idézett példája, Geoffey Chaucer Canterbury mesék című művéből,  A Kalmár meséje.  May, a fiatal feleség, idős férjének, Januarynak a kertjében találkozik szerelmével, Damyannel. A  kert itt egyszerre égi, paradicsomi és isteni kert, az Énekek éneke kertje is, és hitvesi kert.

Botticelli Primaveráján a “hortus conclusus”, a virágzó, burjánzó növényekkel alig észrevehető, mert a hölgyek elvonják a figyelmünket. 

 

A Primaverát szerintem WEÖRES SÁNDOR  is láthatta, és a kedvence lehetett, mert nekem ugyanolyan “ördögi” az atmoszférája a verses költeményének, a PSYCHÉ-nek, mint amit a PRIMAVERA aurájában is érzek. Mindkettőben van valamiféle varázslatos, titokzatos, buja levegő, ami finoman lengi be a tereket, és ami rátelepedik mindenre.

A festményen a nimfák, istennők, hajadonok annyira légiesek, mintha valamiféle légüres térben táncolnának,  a rejtélyes “hortus conclusus” ,  a “zárt kert” színfalai között.

Szokatlanok a színek is, mintha valaki titokban, lesből készített volna róluk egy vakuval készült fényképet. CONTRALUCE – ELLENFÉNY.

Ezek a fények, ezek a színek pont olyanok, mint amivel René Magritte képein is találkozhatunk…mintha egy SZUPERHOLDAS éjszakán lennénk tanúi ennek a csodaszép jelenetnek. 

 

A botanikusok eddig TÖBB MINT 500 FÉLE NÖVÉNYFAJT, köztük 190 FÉLE VIRÁGOT azonosítottak a festményen.

A kert növényeinek átvitt értelmezése, mindenképpen hozzátartozik a festmény mélyebb értelmezéséhez, annál is inkább, mert Botticelli nagyon odafigyelt erre a szimbolikára. 

…és akkor a virágok…Az allegóriák, szimbolikus utalások csak úgy hemzsegnek a képen, vannak köztük a Mediciekre, a menyasszonyra és a vőlegényre utalóak is. Mindkettőjük szerepel a festményen. 

Búzavirágra bukkanhatunk Florán, a természet és a jellem istennőjén, virágos köntösén és a hajában is virítanak. A búzavirág májusi virágzása, bizonyosan nem másodlagos, hiszen a fiatal pár ekkor ülte volna a mennyegzőjét, ami – senki sem tudhatta előre-, elhalasztódott júliusra, egy, a Medici családot érintői tragikus esemény miatt. Március 25-én halt meg Lorenzo Medici édesanyja, Lucrezia.

Epervirág is van a festményen, ami szintén májusban hozza a gyümölcsét, és hagyományosan a csábítás és az érzéki élvezetek gyümölcse. Az eperrel nem lehet betelni, epres kísértéssel csordultig van az irodalom.

Ady Endrét is megihlette: 

“Szeme, vágya, eper-ajka, 

Szíve, csókja mindig könnyes” 

Aztán tini korom legszebb filmjében, az Egy tiszta nő -ben van ez a jelenet, amiben Tess, nagy nehezen, de elfogadja az epret… https://youtu.be/tbF6YoEsfKc…

de “strawberry fields” – ekről, eperföldekről álmodik a Beatles is… https://youtu.be/HtUH9z_Oey8

A Primaverán, a Chloris ajkán lévő ág – a többi virágtól eltérően – nagyon is kiüti a szemünket. A nimfa szájában többféle növény is van, epervirág is, ez a kompozíció legszembetűnőbb eleme…aztán van itt jácint is, amivel akkoriban megszórták az esküvői, hitvesi ágyat…gyönyörű lehetett.

Flora bal lába előtt van meghintve vele fű, és bár úgy tűnhet, hogy Botticelli spontán festette oda őket, én mégis szeretném azt hinni, hogy itt is egy irodalmi műre hivatkozott, miért  is ne, elvégre irodalomfüggő volt. Dantét is imádta. Simán lehet, hogy idecsempészte a híres humanista poéta, Giovano Pontano, – De Amore Coniugali – művéből Hyment, a házasság görög istenét, aki esküvői ágyát jácintvirágokkal szórta meg. 

Az Imeneo, egy ókori görög szöveg, ami Hymen tetteit meséli el, és egészen a római időkig az egyik legnépszerűbb olvasmány volt, így Botticelli is ismerhette…és akkor ez egy újabb utalás Pierfrancesco de Medici esküvőjére.

A híres Három Grácia is feltűnik a képen – már a Pompei- i freskókon is ott tündököltek- , ők a khariszok a görög–római mitológiában, a báj, a kellem, a jóság, a kreativitás, és a termékenység istennői, akik a természet harmóniáját testesítik meg. Ők is a jácint szimbolikájához köthetőek.

A nagy itáliai költő, Torquato Tasso, a Petrarca utáni évszázadok legkitűnőbb lírikusa írt arról, hogy a jácintot a Három Grácia hozta  a Földre. Valószínű, hogy Botticelli is ismerte ezt az ősi forrást. Ezt látszik bizonyítani az is, hogy a növény a Három Grácia egyikének – a bal oldalinak – a közelében virágzik.

A kép centrumában Aphrodité (Vénusz) alakja előtt is találunk jácintot, ami a házasságnak a szerelemmel és a szeretettel való kapcsolatára utal. 

A jácint mellett a rózsát sem hagyhatjuk ki. Flora, Vénusz előtt balra sétál, és rózsákat szór a fűbe…a szerelem istennőjének virágait, ami hagyományosan, leginkább a szeretet, szerelem ünnepéhez kapcsolódó növény. Ha továbbra is hihetünk annak a hipotézisnek, miszerint Botticelli festménye nászajándék volt, akkor a rózsa nem is olyan meglepő, hiszen májusban kezd virágozni ő is, és bár – par excellence – a szerelem virága, kevesen ismerik azokat az irodalmi forrásokat, amelyekben ezt az összefüggést le is írják.

Már az ókortól kezdve a rózsa volt a virágok királynője, virágával díszítették a koronákat, ő volt a költők és az ünnepek kedvenc virága, a büszkeség és a diadalmas szeretet szimbóluma. A hagyomány szerint a görög Aphrodité hozta arra az alkalomra, amikor megnyerte a versenyt a többi istennővel szemben, PARISZ ÍTÉLETÉBEN, amit biztosan mindenki ismer.

Thetisz istennő és Peleusz király lakodalmán ott volt valamennyi isten, egyedül Eriszt, a viszály istennőjét nem hívták meg a lagzira. Erisz haragra is lobbant, és sikeresen bosszút is állt. Egy aranyalmát dobott az isteni násznép közé, „a legszebbnek” felirattal, amiből égi „viszály” kerekedett. Három istennő is megveszett a legszebbnek járó címért: Héra, Athéné, és Aphrodité, a szerelem istennője is, és felkérték Pariszt, a trójai királyfit, hogy döntse el a versenyt.

Aphrodité a világ legszebb asszonyának a szerelmét ígérte az almáért…Parisznál mi más, mint ez lett a befutó…Héra “csak” családi boldogságot, Athéné pedig “csak” bölcsességet ígért, cserébe az almáért. Már megint mi után is mennek a férfiak, és mi lett a vége a történetnek? Parisz ugyan elnyerte a világ legszebb asszonyának,  Helenének a szerelmét, izgi lányszöktetés is volt, de Trója, 9 évnyi, véres háború után, végül elbukott. Szerintem megérte.

LOVE IS THE ANSWER.

 

Botticelli a festményen megidézi Polizianot, a Mediciek udvari költőjét is, aki egyik balladájában, a Stanze (Szobák) – ban, “kötényről”, és „rózsákkal teli méhről” beszél – a festményen Flora is a kötényéből szór rózsákat a fűbe. 

Poliziano a rózsát „merészebbnek” látja, mint az “alázatos” ibolyát, ami Vénusz növénye, és a szeretet jelképe. A balladájában a Gráciák, szégyenlősen, ibolyával takarják el a melleiket, a Hesperidák kertjében. Flora koszorújában és a nyakdíszén is van ibolya.

A festmény felső részén a citrusfák részletei, a gyümölcsökkel és narancsvirággal, szintén rímelnek Poliziano költeményére

A vers utolsó passzusa nagyon szuggesztív, ezt Botticelli szinte szó szerint reprodukálta. A narancs, ami a Mediciek címerében is benne van, itt a Hesperidák kertjének az almája, amit gyakran ábrázoltak narancsként. Ezek a narancsok a kép felső negyedében…beszédesek…nagyon is.

A narancssárga átmeneti szín a piros-vörös és a sárga között, a mennyei aranysárga és a pokoli bíborszín között. A narancssárga, a  SZELLEM ÉS A LIBIDÓ EGYENSÚLYÁT jelképezi. Az antikvitás Múzsái, a művészetek pártfogói is narancsszínű ruhát viseltek. A zsidó hagyományban a narancssárga a ragyogás és a pompa színe, a középkorban pedig a bujaság, és a hűtlenség kifejezője volt. 

A narancs, mint valamennyi sok magvú termés, a termékenység szimbóluma is. Gömb alakja a tökéletességre utal. A keresztény művészetben, a Madonna-képeken és a bűnbeesés ábrázolásain az alma és az almafa helyett is lehet látni narancsot. 

A Primaverán is a termékenységet jelentheti, fehér virága a szűziesség jelképe, ebből is látunk egy párat a narancsok mellett, és a  koszorúba fonva a menyasszonyi fejdíszen is.

A leginkább  árulkodó jel a festmény születését illetően az az, hogy az ifjú pár is ott van festményen…Semiramis Appiani a középpontban, maga Vénusz istennő, leendő ura pedig Mercurius. Mindketten 19 évesek ekkor. 

BOTTICELLI, MINERVA ÉS KENTAURJÁN is ők szerepelnek, és a VÉNUSZ SZÜLETÉSE  is ugyanez a történet, részben ugyanazokkal a szereplőkkel. Vénusz alakjában itt is Semiramis tűnik fel, ami nem is meglepő, mert úgy tudni, hogy mindkét festményt Lorenzo di Pierfrancesco de Medici rendelte meg Botticellitől…hát..tudtak élni. 

 

Sandro Botticelli (1445, Firenze – 1510, Firenze), kora egyik legmegbecsültebb művésze volt. Festményei a Madonnáról és a gyermekről, oltárképei, életnagyságú mitológiai művei, mint a Vénusz és a Mars, már életében rendkívül népszerűvé tették.  

Alessandro di Mariano Filipepi néven született, a “Botticelli” becenevet még kisfiúként, a pocakja  után, „botticello”,  „kis boros hordó” kapta.

Túl okosnak bizonyult, ezért sokat unatkozott az iskolában. Szellemes volt, hiperaktív és türelmetlen is. Szülei már korán felismerték a tehetségét, ennek ellenére először ötvös tanoncként dolgozott. A rövid kitérő után került Fra Filippo Lippi festőművész kezei alá, aki szerzetes is volt, és aki elkövette azt a „hibát”, (amelyért a festészet mindmáig hálás lehet neki), hogy beleszeretett modelljébe, Lucrezia Buti karmelita apácába. Filmbeillő a történet. Ebből a valószínűtlen és annak idején Itália szerte nagy botrányt kavaró kapcsolatból született meg Filippino Lippi festőművész, aki sokak szerint messze, messze túlszárnyalta még Botticellit is. 

Fra Filippo Lippi, Botticelli mestere, Firenze legtehetősebb családjainak a pártfogoltja is volt, köztük a Medicieké is, így Botticellinek is ki volt kövezve az útja a kiválasztottak köreibe, így szinte egész életében a Medici család és a baráti köreik mellett dolgozott. Így születhettek meg a legambiciózusabb  világi festményei, mint a Primavera is. 

Botticelli már fiatalon a firenzei templomok és székesegyházak freskóit festette. 1470-ben, 25 évesen, már saját műhelye volt. 

FILIPPINO LIPPIVEL – a tanítványával – közösen festették  „A királyok imádata” című freskót, aminek Lippi elkészítette a “saját” változatát is, és ezzel Botticellinél ki is húzta a gyufát, mindenki eldöntheti melyik festmény lett a szebb.

Filippino Lippi első mestere az édesapa volt, de 12 éves korában árvaságra jutott, és ekkor került Botticelli műhelyébe, ahol hat évig dolgozott a mester mellett. Tehetsége nagyon hamar megmutatkozott,  Lucca és San Gimignano városa is névre szóló megrendelésekkel halmozta el, így könnyen kiléphetett tanítója, Botticelli műhelyéből.

Ami vele kapcsolatban mindent felülír, az az a tény, hogy ő fejezhette be Masaccio freskóját a firenzei BRANCACCI KÁPOLNÁBAN, ami akkoriban óriási dolog lehetett. MASACCIO  freskóinak minden firenzei festő, többek között Verrocchio, Ghirlandaio, Botticelli, LEONARDO, RAFFAELLO és MICHELANGELO is a csodájára jártak, alaposan tanulmányozták, hogy „megismerjék a helyes perspektívát, a festészet előírásait és szabályait”. 

Masaccio volt az, aki megváltoztatta az itáliai festészet fejlődésének irányát, hatására a gótikus festészet idealizált képe és alakjai helyett, egy durvább, mélyebb, életszerűbb humanista világ jelent meg a festőművészetben.

Botticellit 1481-ben maga a pápa hívta Rómába, hogy segítsen a Sixtus-kápolna falainak a díszítésében. Megfestette Mózes életének és Krisztus kísértéseinek a jeleneteit, és számos pápai portrét is. Rá egy évre visszatért Firenzébe, ekkoriban fogant a Vénusz születése és a Vénusz és Mars is. 

Élete utolsó 15 évében Botticelli festészete stílus és kifejezésválságon esett át. Az 1490-es évek viharos évek voltak, kenyéradóit- a Medicieket – elűzték Firenzéből, és még egy pestisjárvány is beköszönt. Botticellit is mellőzték, és ebben az időszakban a fanatikus, domonkos barát, Savonarola vette át Firenzében a hatalmat, akinek Botticelli is híve lett, és akinek a hatására a későbbi műveinek a hangulata, melankolikus, depressziós fordulatot vett. 

Botticelli sosem házasodott meg, a család helyett inkább a barátok társaságát választotta, utolsó éveit a szegénység, az elszigeteltség és a mentális gyötrelem szőtte át. 

Botticellit és DANTÉT egy láthatatlan kötelék fűzte össze, a festőt elbűvölte az „Isteni színjáték” két évszázaddal korábban élt szerzője. 

Botticelli, Lorenzo di Pierfrancesco de Medicitől kapta meg a DIVINE COMMEDIA (ISTENI SZÍNJÁTÉK) egyik példányát azzal, hogy illusztrálja azt. Ez persze hosszú évekig tartott, de Botticelli rendkívüli érzékenysége, és Dante iránti lelkesedése páratlan remekművet eredményezett. Egyik ekkor született rajza a Pokol térképe. 

Sokan egyetértenek abban, hogy ez az egyik legimpozánsabb, a rajzai közül. A Pokol fordított kúpként jelenik meg, tele van apró, kidolgozott részletekkel, és az ember által elkövethető, összes létező bűn ábrázolva van rajta. Akárcsak az Isteni színjátékban Dante, Botticelli is elmondja nekünk, hogy ez a kúp akkor keletkezett, amikor Isten a Földre vetette Lucifert, aki mint a gonosz eredete, a Föld középpontjában áll, a legtávolabbi ponton Istentől. Botticelli hihetetlen részletességgel ábrázolta az átkozottak büntetéseit. A borzalom és a szenvedés képe ez, amin megszállottan, 1481-1510 között, egészen a haláláig dolgozott.