Forrás: creativecommons.org

Andrea Palladio volt a múzsája – ha a múzsa ez egyszer lehetne hímnemű – és miért is ne – Isozaki egyetemista korában járt először Vicenzában, aztán többször visszatért, saját bevallása szerint, akkor még nem értette a mestert, aztán egyszer, sokkal később, a velencei Il Redentore bazilikában eltöltött egy egész napot, és akkor megvilágosodott.

Lenyűgözte az, ahogy a fény átjárta a belső tereket. Ott és akkor valami megérintette, valami, ami szavakkal nem leírható, érezni kell, és amit ő maga, valamiféle suta megközelítésben, az építészet esszenciájának nevezett.

Isozaki, egy hihetetlenül emberi, esendő, mindigmosolygós zseni volt, akiben pontosan annyi építész veszett el, ahány épületet megálmodott.

Önmaga meg nem ismétlése, a hitvallása volt.

Sokan nem tudják, hogy Zaha Hadidot, még fiatal, kezdő építészként segítette, felismerte a zsenialitását, érezni is Hadid épületein Isozaki szellemét.

2019-ben, a szakma Pritzker díjjal jutalmazta Isozaki munkásságát – ez a legrangosabb elismerés a világon, amit építész valaha megkaphat.

Isozaki, világszerte több mint száz épületet tervezett, Ázsiában, Európában, Amerikában és Ausztráliában is beszélnek hozzánk az épület-szobrai.

Az elméleti építészet terén is tetten érhető, határozott lendülettel forradalmasította az építészeti gondolkodást Japánban, és az egész bolygón. Nagy elkötelezettséggel vett részt hazája, második világháború utáni újjáépítési folyamatában, hozzájárulva annak radikális modernizációjához. Elnyomó hatásoktól mentes, igazi álmodozó, egy reneszánsz ember volt.

Lubickolt az ismert építészeti irányzatok talán mindegyikében, szinte prófétainak mondható módon fordult az új hullámok felé, hidat teremtve ezzel a keleti, és a nyugati hagyományok között.

Nem kell nagyon messzire csatangolni, hogy randevúzzunk a műveivel, Berlinben, Milánóban, Párizsban, és Barcelonában is vannak Isozaki darabok, és a Velencei biennálé Japán pavilonjában is többször találkozhattunk vele, sajnos ez már nem lesz így, hacsak nem kap egy posztumusz kiállítást.

A japán pavilont mindig nagyon vártam, sosem okozott csalódást.

Az 1941-ben született Isozaki, a Tokiói Egyetemen tanult, ahol szerencsésen megismerkedett mesterével, Kenzo Tange-val, akinek kulcsfontosságú szerep jutott Isozaki oktatásában, és akinek a műhelyében dolgozott, egészen 1963-ig, amikor is saját stúdiót alapított.

Isozaki első műveit a szinkretizmus határozta meg, korai munkái között a teljesség igénye nélkül, találunk posztmodern, dekonstruktív, organikus, brutalista, és tradicionális japán építészeti remekeket, később a japán hagyományok inspirációja, technikai értelemben átadta a helyét a strukturális készségeknek, formálisan pedig az akkori trendekre nyitott internacionalizmusnak, ami miatt Isozakit kozmopolitának tekinthetjük.

Isozaki stúdiója, az elmúlt harminc év alatt, erős nemzetközi irodává nőtte ki magát, több mint száz ikonikus épületet köszönhetünk nekik.

Arata máris rettenetesen hiányzol!