A 98,6 méter magas torony büszkén, arisztokratikusan magasodik a Szent Márk tér fölé a bazilika előtt, teheti is, hiszen Olaszország egyik legmagasabb harangtornya, ami a világ egyik, ha nem legszebb terén áll.
Az a harangtorony, amit ma látunk, 1912-re készült el, miután az eredeti, 1902 július 14- én leomlott. Szerencsére a tragédiának mutatkoztak előjelei, így csak egyetlen emberéletet követelt. Pietro Saccardo volt az áldozat, aki építészként a torony restaurációs munkálatait vezette.
A Campanile helyén ősi harangtorony állt. Még a 9. században épült a már létező római kori alapokra, aztán ezt az akkor még őrtornyot a 12. században többször átépítették. A campanile hosszas helyreállítás és áttervezés után, 1514-ben vette fel összeomlás előtti formáját.
A velencei campanílét hosszú élete alatt többször érte villámcsapás és rázta meg földrengés, de keményen tartotta magát. Egészen 1902 július 14-ig, több mint ezer évig harcolt a sorsa ellen. A romok eltakarítása fél évet vett igénybe. A harang előkerült, amit a Dózse-palotában és San Giorgio szigetén tároltak, hogy elhelyezhessék az újraépülő harangtoronyban. A téglákat, törmeléket a tengerbe dobták, nem messze, majd három mérföldnyire a Lido-sziget partjaitól. Ma is ott pihennek a 14 méter mély tengerfenéken.
A harangtornyot városi összefogással építették újra. Tíz év alatt készült el. Com’era dov’era” (ahogy volt, ahol volt ). Végül 1912 április 25-én, SanMarco ünnepének napján avatták fel.
Ahogy a korabeli fotográfiákon a leomlott harangtorony törmelékhegyét nézegettem, eszembe jutott Magdalena Jetelová cseh installációs és land art művésznő munkája, “A piramis háziasítása”. Emlékszem mennyire oda voltam, amikor még egyetemista koromban a Domus építész magazint lapozgatva megláttam a gigantikus installációról készült képeket – sajnos élőben nem volt hozzá szerencsém.
Az 1992-ben kiállított monumentális mű egy vörös kvarchomokból készült piramis, amit Jetelová a díszes, klasszicista bécsi Iparművészeti Múzeumban (MAK) állított fel. A következő két évben Dublinba, a Martin Gropius Bauba, Berlinbe, Rottweilbe és Varsóba is áttelepítették a nagy vörös hegyet. A kvarchomok mindenhol átvette az uralmat a múzeumok felett, mindenhová betüremkedett, korlátok, lépcsők és folyosók sem állhatták útját, lavinaszerűen lepte el a patinás tereket. Vizuális metaforaként jelenítette meg azt a nyugati hagyományt, amelynek zászlaja alatt történelmünk tárgyi leleteit rendszerint eredeti lelőhelyeikről kiragadva, transzportálva helyezünk múzeumokba.
Emlékszem mennyire más lett volna, amikor évekkel ezelőtt Kairóban nem csak a másolatát láttuk volna az egyik leghíresebb ókori egyiptomi emléknek a rosette-i kőnek, és, hogy mennyire nem ragadott magával, amikor 16 évesen láttam az eredeti gránit táblát a British Múzeumban…persze amúgy is túlságosan érzékeny vagyok az ilyesmire. Az Abu Simbel- i sziklatemplomok áthelyezése az Asszuáni gát építése kapcsán, tényleg óriási bravúr, de II. Ramszesz mégsem ott, 64 méterrel magasabban lépett be kézen fogva Nofertárival a neki épített templomba, ahol ma beléphetünk…és az így nekem már nem az igazi…eltűnt a varázs.
