Nem lehetek biztos benne, mert annak idején nem rögzitettem jól a memóriámban és már nincs is kitől megkérdeznem, hogy vajon ez az a cégtábla, ami a századelőn Nagy Gabriella keramikus kiállitótermét jelezte. Az elmúlt húsz évben többször jártam arra, a bejárati ajtó mindig zárva volt, egy pillanatra mindig elmerengtem azon, hogy az évek múlnak, de ez a pincehelység csak nem talált senkire, aki haszát tudná venni, de ahogy lekerültem a Várból, úgy illant el a gondolat. Nem regisztráltam soha a cégjelző pontos szövegét, hiszen nem tudtam előre, hogy sok évvel később, egy hosszú intervallum után, milyen gyakran fogok emlékezni Nagy Gabriellára és hogy egyre jobban fog hiányozni. Húszvalahány évvel ezelőtt természetesnek vettem a létezését, 2008-ban ugyanolyan természetességel sirattam meg halálát, és csak most, születésének századik évfordulójához közel, érzem csak húsbavágónak, közel igazságtalannak és elviselhetetlennek a nemlétét.
Gabi Anyám legjobb barátnője volt. Két kilométerre egymástól, egy évben, egy hónapban születtek, Gabi két nappal volt fiatalabb. Együtt jártak az Iparmüvészeti Gimnáziumba, Anyám aztán porcelánfestőként, majd a Képcsarnok alkalmazásában dolgozott a vállalat majdnem összes mütermét végigjárva, mig Gabi megszerezte az épitészmérnöki diplomát, de pár év minisztériumi munka után a szabadúszást választotta és keramikusként futott be nem fergeteges, de jó megélhetést biztositó karriert. Önálló mütermet rendezett be először a Francia úti lakásában, a hatvanas években pedig átköltözött a Várba az egyik, akkor épült házba, talán a legérdekesebbe, kilátással a Mátyás templomra, ahol a lakása mellett nyitott egy tágas és jól felszerelt mütermet.
Nem volt simulékony, túlzottan szókimondó de csupasziv, és nem, vagy nehezen fogadott el akármilyen szabályt. Napjai nem voltak rendezettek, akkor aludt és étkezett, amikor kedve tellett benne, de lehetett rá számitani, ha valamit időre igért. Fájdalmas sorssal kellet megbirkóznia, egyetemista bátyját öltönyére kitüzött sárga csillaggal lőtték le az utcán, édesanyja évekig nyomta az ágyat, ő gondoskodott róla, és végigküzdötte nehéz természetü apja hosszú öregségét. Mutatós, csinos nő volt, de soha nem ment bele egyetlen komolyabb kacsolatba sem. Anyám egyszer össze akarta hozni apám egy fiatal orvoskollégájával, Gabi egy bőrönddel jelent meg a randevún, a frissen mosott és vasalt ágynemüt vette éppen át a Patyolatból, ránézett a fiatal orvosra és megkérte, szállitsa haza neki a bőröndöt. Megadta a cimet és elköszönt.
Csúnya újszülött voltam. Amikor meglátott, elsírta magát: „Mit fogsz tudni kezdeni egy ilyen kis szörnyszülöttel?” kiabálta Anyámnak kétségbeesetten, aki nyugtatgatta.
Sok ilyen epizód füződik az emlékéhez, ugyanakkor merész is volt, bő negyvenévesen tudott végre autót vásárolni és megszerezni a jogositványt hozzá, mégis átszelte többször egész Europát görcsösen kapaszkodva a volánba és gyakran egyedül. Elvitte Anyámat egy olasz autókörútra, de rosszul, ellenkező irányba kanyarodott föl a sztrádára, a rendőrségek le kellett állitani a forgalmat, mielőtt tömegszerencsétlenséget okozott volna. A két, már rég nem fiatal hölgy vihogva mesélte gyakran ezt a kis incidenst.
Gabi sokat állított ki. Voltak önálló és csoportos kiállításai, otthon és külföldön. Faenzában, a kerámia hazájában, ösztöndijjal képezte magát tovább és fantáziadús kerámiái mindig elkeltek. Ma már ennek az iparmüvészeti ágnak jóformán nincsen piaca, már akkor sem nagyon volt, amikor megvette az utcára néző pincehelységet a Várban, hogy permanens önálló kiállitást biztosithasson magának. De már nem volt sem ereje, sem kitartása hozzá, keveset alkotott és még ritkábban ment kinyitni a helységet. Hamarosan le is költözött a Várból. Csak nagyon távoli rokonsága volt, ha tehát ez a Móra utcai cégtábla még az ő üzleti kezdeményezéséből maradt hátra, valószinüleg azt jelenti, hogy senki nem is fog jelentkezni érte. Az emlékét is kevesen őrizzük, talán éppen ezért tanultam meg ragaszkodni hozzá.
