A Tulipán utcai ház családias közössége gyakran jut eszembe: az első kép, amit lelki szemeimmel látok, az apró termetü Kuksi nénié, aki mindig a „kicsi a bors, de erős” mottóval mutatkozott be. Valaha, fiatalon, Móricz Zsigmondnak gépelt, első infarktusát még apám kezelte, és az én kis szobámban lábadozott, míg ismét el tudta magát egyedül is látni. A második infarktusát már nem élte túl. Nyolcvanadik születésnapján egész nap boldog izgalommal várta ’56-ban Kanadába disszidált lánya telefonját. A hiábavaló várakozás estére átcsapott dühbe, felháborodásba, a végén elviselhetetlen lelki és fizikai fájdalomba. Amikor másnap délben végre megszólalt a telefon, már csak az albérlő vette fel.

A gömbölyded, mindig vidám és csupa élet Ciró néni egy olasz cukrász már Pesten született lánya. A Tulipán utca a második házasságának adott otthont az Auschwitzot megjárt, mindig komoly és szótlan Pali bácsival, aki egy lánygyereket hozott magával, mig Ciró néni fia és lánya csak a hétvégeket töltötték anyjukkal. Ciró néni beletanult a kóser konyhába és jóformán naponta sütött. Gyerekként a lépcsőházban kerengő bóditó süteményillat többször is megkísértett, be-becsöngettem valami ürüggyel, és teli szájjal távoztam, míg anyám belém nem sújkolta: „nem szabad kódulni”! Auschwitzról csak évekkel később, már a Mártirok útjai lakásban esett szó, mert Pali bácsi soha nem beszélt róla. Ahogy mások sem. Az ötvenes években még dívó „nicht vor dem Kind”, a gyerekek jelenlétében szóba kerülhető témák erős korlátozása nákunk is érvényben volt, míg egyszer apám véletlenül elszólta magát. Akkor rögzitettem a koncentrációs haláltábor nevét és fogalmát.

A rózsadombi szállásomból első utam gyerekkorom kedvenc terére, a Marczibányi térre vezetett. Oda jártunk szánkózni a vasszánkómmal, a lövölde környékére körülnézi, a Lövőház utcai általános elé megcsodálni az iskolásokat, és szerda reggelenként úton az óvodába apám mindig vett nekem öt deka savanyúcukrot a Garas utca sarkán álló kis vegyesboltban. Ma is megvan. Vettem is rögtön vacsoráravalót, fizettem az évek óta őrizgetett bankjegyeimmel, de egy részéről kiderült, már nem érvényesek. Sebaj, a mögöttem kisfiával sorbaálló fiatal olasz férfi azonnal segitségemre sietett, nagyon kedvesen felajánlotta magyarul, hogy átveszi, neki vállalkozása van, gyakran jár bankba és ott beváltja. Olaszul fejeztem ki hálámat és máig nem tértem magamhoz a csodálkozásból, hogy engem, fél évszázada állampolgárt, pont egy olasz segitsen ki a számomra legkedvesebb magyar üzletben.

Gyerek voltam, amikor leköltöztünk a Tulipán utcából a zajos, és a Ganz gyár közelsége miatt , mindig szürke Mártirok útjára. Lakáscserénk egyik főszereplője egy kedves, fiatal, akkor még névtelen és pénztelen irodalmár volt, akivel apám azonnal megtalálta a hangot, annyi közös témájuk volt. Apám 1969-ben bekövetkezett haláláig Kertész Imre gyakran jött hozzánk elbeszélgetni, és sosem üres kézzel. Tőle kaptam életem első Százszorszép bonbondobozát. 2009-ben leforditottam Pap Károly meginditóan szép, a maga nemében egyedi regényét, az „Azarel”-t. Az olasz kiadó szeretett volna egy előszót iratni a könyvhöz és Kertész Imrét tanácsoltam nekik, akivel addigra rég megszakadt minden személyes kontaktusom. Pár napra rá megszólalt a telefon és a vonal másik végén életemben először, és biztosan utoljára is, egy Nobel-dijas bírt szóra: Kertész Imre. Elbeszélgettünk a szüleimről és bevallotta, hogy az „Azarel”-t sosem merte elolvasni, igy a felkérést nem tudta teljesiteni.

A legszebb budapesti élményeim a Margit körút, Széna térhez legközelebb eső részéhez kötnek. Gondosan ápolt zöldövezet az egykori börtön és minisztérium helyén, virágos gang és fák az épület udvarán, amelyben felnőttem, és szürkeség a szénpor sok évtizedes birodalma helyett. Mintha a mára a sürün beépitett Tulipán utca és a meglepően szellős, csupa virág Margit körút helyet cseréltek volna.