A nagyon szépen megirt, cselekményben gazdag „La promessa del tramonto” egy olyan eseményt állít a központba, amelyről eddig regényben még nem olvastam. Az 1956-os disszidálás irodalma bőséges, de ez volt az első olyan regény, amelyben egy Magyarországról nagyon kalandos úton kiszökő férfi végül szerencsésen zárult 1951-es történetéről olvashattam. A főhős Olaszországba tartott, mert felesége és két gyermeke várták ott.
Nicoletta Sipos édesapjáról van szó, ki a húszas években Olaszországban szerezte meg orvosi diplomát. Zsidó származása miatt ugyanis Magyarországon a numerus clausus miatt nem juthatott be az egyetemre. Beleszeretett egy keresztény olasz lányba, meg is hódította, de a párnak a szerelmüknek ellenszegülő olasz családot is le kellett győzniük. Az olasz rokonság féltette Sarát, tudták, hogy Tibor zsidósága egyre növekvő nehézségek elé állítja majd a lányt és esetleg születő gyerekeiket, s mindent elkövettek, hogy a házasságot megakadályozzák. Sara és Tibor mégis összekötötték életüket és elköltöztek Békéscsabára, Tibor szülővárosába. Valahogy túlélték a második világháborút, 1941-ben megszületett kislányuk, a regény szerzője, és közvetlenül a háború után a kisfiuk is. A zsidóüldözés után Tibor kénytelen volt ismét felvenni a harcot, ez alkalommal a kommunista túlkapásokkal. 1951-ben Sara útlevélhez jutott, vihette magával Olaszországba a két gyereket is, de a magyar hatóságok visszavárták. Indulásukkor Tibor szigoruan megtiltotta feleségének, hogy visszajöjjön, és megigérte, hogy ő fog utánuk menni, ami sok viszontagság után sikerült is. Ez a regény egyben egy megkérdőjelezhetetlen történelmi dokumentum, és bár azt hittem, azokról az évekről eleget tudok, sokat tanultam belőle.
Kiváncsian tettem fel Nicoletta Siposnak két kérdést emailben, amit ő postafordultával meg is válaszolt. Olaszul, mert magyar tudásában már nem bízik eléggé. Én pedig lefordítottam válaszait.
1. Magyarnak érzi még magát valamennyire és ez miben nyilvánul meg?
A múlt század ötvenes éveinek elején, valamivel több mint kilenc évesen hagytam el Magyarországot. A nyelvváltás, a más ételek és a más szokások miatt sokáig szenvedtem. Egy Milánóhoz képest kicsi, mezőgazdaságból élő kisvárosban, Békéscsabán éltünk, ahol apám körzeti orvos volt és mindenki ismert bennünket. Barátok között, jól éreztem magam. Nem értettem igazán, miért kellett elhagynunk az országot és talán a szüleim sem voltak igazán tisztában mindennel. Édesanyám, aki olasz volt, megkapta az útlevelet a maga, az öcsém és az én nevemre, és hivatalosan hosszú nyaralásra érkeztünk Olaszországba. Hoztam magammal a tankönyveimet, és elméletileg édesanyám felügyelete alatt, naponta kellett volna tanulnom, hiszen ő kitünően ismerte a magyar nyelvet.
Apám döntése alapján nem szabadott visszatérnünk Magyarországra. A sztálinizmus első évei voltak azok, polgári származásunk miatt nem mehettünk volna egyetemre és elsősorban apánknak gyült meg a baja a kommunista rezsimmel. Csak mi hárman utazhattunk el, Apu Magyarországon maradt. Nem volt útlevele és nem hagyhatta el az országot. Jópár hónappal és több füstbement tervvel később találta meg a menekülés módját. Ezt a történetet meséltem el „Az alkony igéreté”-ben.
Magamra visszatérve úgy emlékszem, vígasztalhatatlanul zokogtam a vonat budapesti indulásakor. Anyukám hiába csitított, végül hagynia kellett, hogy jól kisírjam magam. Milánóba érkezésünk után, legalább négy-öt évig, büszkén védtem „magyarságomat”. Ha valaki dicsérte Olaszországot, sértődötten rögtön közbeszóltam, hogy nálunk, Magyarországon, minden szebb. Jobb ízű a gyümölcs, tisztább a levegő, kedvesebbek az emberek. De egy serdülő nem szenvedhet ennyit. Igy aztán szép lassan beilleszkedtem és apránként már megtanultam magam olasznak tartani.
Az elmúlt hetven évben ritkán látogattunk Magyarországra. Néhány röpke utazás, semmi több. Talán nem léptem fel elég állhatatosan, hogy gyakrabban menjünk. Egyszer egy egész hetet töltöttem „otthon”, amikor a kedvenc nagynéném súlyosan megbetegedett. Két-három alkalommal pedig újságíróként is. Bevallom, nem ismerem ki magam megfelelően a magyar irodalomban és történelemben, bár folyton megfogadom, hogy tanulni fogok és újra ellátogatok Magyarországra, hogy elmélyedjem a nyelvben. Apám harminc évvel ezelőtt bekövetkezett halála óta nem volt több alkalmam magyarul beszélni. Szóval vannak terveim, de sietnem kell, mert betöltöttem a nyolcvankettőt, az élet nagyját már magam mögött tudom. Mindezt azért mondom, hogy bizonyitsam, mélyen kötődöm a szülőföldhöz, akkor is, ha magyarságom egyre „levegősebb”. Röviden: érzelmeimben Magyarország egy álom maradt, nosztalgia, vágyakozás és a remény rá, hogy többet tehessek és érthessek meg.
2. Mit gondol a mai Magyrországról?
Nagyon elszomorít, ami Magyarországon történik pár év óta. Az Orbán kormány nőkhöz való hozzáállása Kabulhoz áll közelebb, mint Európához. Abszurdnak tartom a bevándorlókhoz való viszonyt és a hátamon fut a hideg, amikor elveti a közös európai terveket. Felvenni EU-s pénzeket és bojkottálni Európát, egyszerűen tűrhetetlen.
Az ország – Budapesttel az élén – még elbüvölő, de legutoljára feltüntek a dekadencia apró, elgondolkoztató jelei. Olasz barátaimtól is hallottam negatív, számomra zavaró és szégyent okozó változásokról. De amint mondtam már, ettől függetlenül hazamennék egy időre.
