Olvasási idő 9 perc

irodalmunk olasz barátja, bruno ventavoli

Itáliában ma Bruno Ventavoli a TuttoLibri, a La Stampa napilap heti irodalmi mellékletének felelős szerkesztőjeként és regényiróként ismert. Mi magyarok nagyon sokat köszönhetünk neki, mert mint forditó, és a magyar irodalom tudományos szintü ismerője, nagyon sokat tett a magyar irodalom olaszországi népszerüsitése érdekében.

Mégis, hiába kíváncsiskodtam, olvastam össze róla sok mindent, egy lépéssel sem jutottam közelebb titka megfejtéséhez, vagyis hogy miért, hogyan esett a választása a magyar irodalomra. Csak azt tudom, hogy a tragikusan fiatalon elhunyt torinói magyar tanszékvezető, Gianpiero Cavaglià tanitványa volt, és már fiatalon, még a nyolcvanas években, tehát jóval harmincadik életéve betöltése előtt letett az asztalra néhány, azóta klasszikusnak számitó forditást.

Személyesen csak egyszer volt alkalmam beszélni vele: ő keresett meg, amikor megjelent Gerlóczy Márton „Igazolt hiányzás”-a olaszul, egyike az első müforditásaimnak. Felhivott telefonon, hogy megtudakolja, ki vagyok, hogyan kerültem a pályára és nagyon kedvesen és pozitivan vélekedett a Gerlóczy-könyv olasz verziójáról. Tudtam, hogy ki ő, olvastam, jól ismertem forditásait magyarról, de annyira meglepett a telefon, hogy csak hebegtem-habogtam ahelyett, hogy nekiszegeztem volna az akkorra már régen megérlelt kérdéseimet.

A múlt század elején, aztán a két világháború között is a magyar irodalom nagyon népszerü volt Olaszországban, elsősorban a szinvonalas magyar lektüröknek és egy gárda tehetséges fiumei magyar-olasz forditónak köszönhetően. Az igényes olasz olvasóközönség hozzáférhetett a 19. század magyar klasszikusain túl Kosztolányi, Karinthy Frigyes, Babits, Móricz és Kodolányi könyveihez is. 1786-tól Fiume (ma Rijeka) és Abbázia (ma Opatia) a Magyar királysághoz tartoztak, Fiume nem csak magyar kereskedelmi kikötő volt, hanem egyben a magyar-olasz kultúrális közeledés és kultúrcsere kikötője is, és ez a forditói gárda a két nyelv anyanyelvi szinten való ismeretén túl mindkét kultúrában otthon érezte magát. A magyar irodalom olasz népszerüsége a II. világháború után elhalványult, és csak az 1956-as események keltettek rá ismét figyelmet, bár ez az érdeklődés tévolról sem közelitette meg a korábbit. Irodalmunk 1988 körül robban ismét be az irodalmi életbe Itáliában, amikor egyrészt az e/o, egy kis római kiadó, ami évtizedekkel később a világhires Elena Ferrante könyveivel írja majd be magát az irodalomtörténetbe, beinditott egy keleteurópai sorozatot, másrészt a nagyon magas szinvonalat képviselő Adelphi kiadónál megjelent Márai Sándor „A gyertyák csonkig égnek” cimü regénye, ami Marinella D’Alessandro forditásának köszönhetően vált először az egyik legerősebb olasz bestselleré, majd longselleré.

space

Az e/o keleteurópai sorozatában debütált Bruno Ventavoli Rejtő Jenő „Vesztegzár a Grand Hotelben” c. regényével, amely gyors egymásutánban két kiadást is megélt, majd Szerb Antal „Pendragon legendá”-jával, szintén két kiadásban. Ebben a sorozatban került napvilágra Ventavoli forditásában a Kosztolányi-féle „Esti Kornél”, Ottlik Géza „Iskola a határon”-ja, majd Molnár-forditása, az „Egy gazdátlan csónak története”, Szerb Antal „Pendragon legendá”-ja, majd pár évvel később Szerb „Utas és holdvilág”-ja, az egyetlen magyar regény, aminek újrakiadására e/o húsz évvel később is vállalkozott. Előszavaival Ventavoli igyekezett segitséget nyújtani az olasz olvasóknak, az ezredfordulón kidolgozott és felvállalt egy kétkötetes, többszerzős olasz nyelvü magyar irodalomtörténet szerkesztését, ami 2002-ben meg is jelent.

Gyors egymásutánban forditotta le Konrád György „A cinkos”-át, Zsolt Béla „Kilenc koffer”-jét, Vámos Miklós „Apák könyvé”-t, és öt regényt Szabó Magdától. A „Pilátus” forditásával 2007-ben megnyerte a Gregor von Rezzori forditói dijat, amellyel minden évben a legjobb Olaszországban megjelent idegen nyelvü regényt dijazzák. Zilahy Péter „Ablakzsiráf”-ja, Spiró György „Tavaszi tárlat”-a, Dragomán György „A fehér királya”, és Bánffy Miklós „Megszámláltattál” című kötete fértek még be Ventavoli katalógusába, mielőtt egy társfordítóval, ahogy a Bánffy-trilógia részénél is társforditóhoz folyamodott, belevágott Krasznahorkai „Az ellenállás melankóliá”-jába.

Valószinüleg a leforditott oldalak vagy könyvek száma nem elegendő egy munkásság felméréséhez, talán még akkor sem, ha a nagymennyiségü forditás mellé a forditó letett az asztalra még számos recenziót és tanulmányt is, ha mindez nem üti meg a szinvonalat. Bruno Ventavoli esetében nem fér kétség sem az oldalak számához, sem a lehető legmagasabb szinthez. Azt hiszem, cáfolhatatlanul állithatom, hogy Bruno Ventavolinál többet nem sokan, talán senki sem tett a magyar irodalom olaszországi népszerüsitése érdekében. Lehet, hogy csak elkerülte a figyelmemet, és részesült már magyar elismerésben. Ha nem, akkor igazán megérdemelné.